monstone-blog

Idén, június végén adták át a felújított fertőrákosi kőfejtőt, de mi csak a nyár végén jutottunk el odáig, hogy megnézzük. Azt már korábban felfedeztük, hogy a felújítás során kitermelt köveket ideiglenesen a közeli, időnként működő kőfejtő mögött tárolták, ekkor nagyon szép fésűskagylókat tudtunk ott fotózni, és ezt lehetett a Geotóp napon is mutogatni az érdeklődőknek. A kőhalmok mára már eltűntek, de újra találkozhattunk velük a bejáratnál, ugyanis ebből húztak fel kerítést és térhatároló falakat. A fémkalodába zárt kövekben nem kellett sokáig kutatni, hogy termetes pecteneket, osztrigákat láthassunk, így már a kirándulás kezdetén pozitív élmények értek.
Benn a kőfejtő peremén körbefutó tanösvényen kezdtünk. A táblák a környező élővilágot mutatják be, közben pedig minden szögből rálátunk az udvarra, háttérben szép kilátással a Fertőre. A legmagasabb ponton még egy, a szakadék fölé kilógó kilátót is építettek. Innen sok-sok lépcsőn jutunk le a kőfejtő mélyébe, ahol a barlangszínház mellett a hely történetét bemutató témapark is helyet kapott.
Természetesen megtudhatjuk, hogyan alakult ki a lajtamészkő a miocén kori tenger üledékeként, de ennél sokkal nagyobb hangsúlyt kap ennek a tengernek az élővilága – fosszíliák, nagy méretű modellek és animációk segítik a visszapillantást az időben. Érdekes információkat kapunk a mészkő felhasználásáról, a kőfejtés folyamatáról és a nem mindennapi oszlopcsarnokos barlang kialakulásáról is. Épp ez az utóbbi a hely lényege – egyedülálló élmény a hatalmas oszlopok között sétálgatni. A tér monumentalitását leginkább egy beltéri, a plafonig érő kilátópontra felmászva lehet érzékelni.
Innentől már nem csak annak örülök, hogy újra látogatható lett a kőfejtő, hanem annak is, hogy ezt a páratlan helyet méltó módon állították helyre.
További infók a kőfejtő honlapján: http://www.fertorakosikofejto.hu/

A felújítás során kitermelt kövekből épült fal a bejáratnál

A harmadik napon már csak ketten indultunk túrázni, mert Regina a tegnapi sínenjárás után nem kívánkozott ki a melegre. A Kesztölc melletti Klastrompusztára indultunk, mivel kíváncsiak voltunk a Klastrom- és a Csévi-szirtekre, meg persze a kettő között vezető, úgynevezett Vörös-út környéki cinnabaritokat is szerettük volna megtalálni. Még sohasem jártunk Kesztölcön, és nagyon meglepődtünk, milyen hangulatos település, de a reggeli 30 fok miatt nem szálltunk ki, irány az erdő. Klastrompusztán még kellemes volt az idő, nem esett nehezünkre a hegyre vezető út.

Először a Csévi-szirtekhez mentünk, hogy megnézzük a barlangokat. A sziklák alatti ösvényen megálltunk egy időre, mert a lejtőtörmelékben rengeteg érdekes barlangi eredetű képződmény hevert. Java részüket az erózió már teljesen lekoptatta, de akadt pár frissen legurult nagyobb tömb, belsejükben festői összevisszaságban cseppkőszerű alakzatokkal. Egy ökölnyi darabot megmentettünk a végromlástól, aztán felmásztunk a Legény-barlanghoz.

A barlang az Ariadné barlangrendszer része, aminek teljes hossza mintegy 13 km. Alapvetően hévizes eredetű, de később a hévizeket a karsztvíz váltotta fel, és folytatta a barlang alakítását. Bemenni csak a kb. 15 méter hosszú tágas előtérbe lehet, aztán egy vasajtó zárja le a továbbjutás lehetőségét. A nedves falak viszont olyan kellemes klímát teremtettek, hogy nem is akartunk továbbmenni.

A lemenetel amúgy is elég húzósnak tűnt, mivel a meredek ösvény felszíne keményre sült, és vastagon borította az aprószemű murva. Időnként négykézláb hátrafelé, időnként fenéken ereszkedtünk le, de túléltük, és rátértünk a Vörös-útra, aminek a közelében állítólag a cinnabaritok találhatóak. Mázsás vasas tömböket találtunk, meg néhány vöröses mészkődarabot, de ennyi.

Mivel ekkorra már nagyon befűtöttek az erdőbe is, nem sokat keresgéltünk, inkább felülről megkerültük a Klastrom-szirteket, aztán leereszkedtünk.  Visszamentünk Reginához, és közben lélekben felkészültünk a következő négy napra, amit Pécs környékén akartunk eltölteni.

A Csák-hegyről Reginához mentünk, válságtanácskozást tartottunk, és arra jutottunk, hogy ezután hajnalban indulunk, és legkésőbb kettőkor visszamenekülünk. Elsőnek a szentendrei Bükkös-patak völgyében teszteltük a módszert. Nem is volt gond, csakhogy visszafelé elhatároztuk, hogy beugrunk a Mátyás-hegyre cinnabaritért.

Amikor leparkoltunk a Mátyás-hegyen, a hőmérő 36 fokot mutatott, a pár száz méteres séta során minden ruhánk átnedvesedett, harminc percnél többet nem is tudtunk dolgozni. Fogalmunk sem volt róla, hogy találtunk-e valamit, majd otthon kiderül.

A harmadik napon Kónya Petivel és Reginával a Mátrába indultunk reggel hat órás találkozással. Lajosházától a Szén-patak völgyét kívántuk átfésülni. Végig turistaút, semmi emelkedő, ebben a melegben jó lesz.

Turistaút helyett azonban vasúti sínek, nyílt terep, és párás, fülledt levegő várt bennünket. A talpfákon és töltésen gyaloglás kifejezetten kellemetlen, ráadásul a vasúti töltés és a sínpár időnként külön nyomvonalon járt, már ahol nem mosta el a víz.

Elsőként a kőfejtőnél álltunk meg, a reggeli párában még a nap sem látszott, de szakadt rólunk a víz. Mellesleg semmit sem találtunk. Feljebb a patakmeder viszont egyre érdekesebb lett, kalcedon, opál, majd az ércesedés nyomai jelentek meg benne, és a víz is segített elviselni a meleget. Pár méter híján a Szalajka-házig mentünk fel, amikor vissza kellett fordulnunk, hogy elkerüljük a délutáni nagy meleget. A zsákmány inkább jelzésértékű volt kisebb érces darabok, kalcedonok kerültek elő, amik csak jelezték, hogy valahol feljebb lehet több is. Megállás nélkül gyalogoltunk vissza Lajosházáig, végig a tűző napon. Időnként persze megtorpantunk, hogy szemügyre vegyünk egy-két csinosabb opált a vasúti töltés kövei között, de mindent otthagytunk, mivel a Cserkő-bányából származnak, ahonnan van bőven anyagunk.

A kocsinál 32 fokot mutatott a hőmérő árnyékban, de Pesten már 37 fok volt. Másnapra még rosszabbat ígértek.

Most éppen február van, odakint már hetek óta mínusz 10 alatt a hőmérséklet, ami eszünkbe juttatta a nyár végi kalandunkat. Időnk most van, így egy kissé késve, de megosztjuk.

A nyár elején jókat szörnyülködtünk, hogy egyes fanatikus gyűjtők képesek voltak 32 fokos melegben Rudabányára menni, ahonnan kiadós hőgutával, és cafatokban leváló bőrrel tértek haza. Mi alapból utáljuk a meleget, így a szabadságunkat augusztus 20. utánra időzítettük, akkor biztos már hűl egy kicsit. Augusztus 10. körül megnéztük az előrejelzést, 28 fokot jósoltak, ami kicsit soknak tűnt, de kibírjuk..

Szállást foglaltunk, megkértük a bányákba az engedélyeket, aztán egyre nagyobb aggodalommal néztük az időjárás előrejelzéseket. A piszok időjósok minden nap tekertek egy kicsit felfelé a termosztáton, így az indulás előtti napon láttuk, hogy az út nagy részét a kellemesnek egyáltalán nem nevezhető 37 fokos melegben fogjuk eltölteni. Nem volt visszaút.

Első nap a szobi Csák-hegyre volt engedélyünk, igyekeztünk minél korábban érkezni. Eleinte egész kellemes volt, de ahogy az árnyék eltűnt a falak tövéből, kezdtünk erősen izzadni. Ráadásul a felső szinten mostanában nem dolgoztak, csak a régi tömböket vésegettük néhány zafír reményében.

Délben aztán eljött az igazság pillanata, eltűnt minden árnyék, ráadásul lementünk az alsó szintre, ahol a friss lövés volt. A friss anyag nem volt különleges, de szép darabok akadtak: borsárga kabaziton félgömbös, és cseppköves kalcitokat találtunk, és nagy vasopál darabok hevertek szanaszéjjel.

A levegő állt, a sötét andezit pokoli hőséget sugárzott, úgyhogy kettőkor menekülőre vettük a dolgot. A bányából kiérve a kocsi külső hőmérője 28 fokot mutatott. El sem tudtuk képzelni, mi lesz másnap 32 fokban.

Miközben ülök a 30°C-os lakásban és blogot írok, a közeli Raxon (ca. 90-100 km Soprontól) mindössze 17°C van a ragyogó napsütés mellé. Ahhoz azért, hogy ezt a most irigyelt hőmérsékletet személyesen is megtapasztalhassuk, keményen meg kell küzdeni, és felmászni legalább 1500-1600 méteres magasságba. Mi már többször ide menekültünk a hőség elől, és a hosszú évek alatt kialakult egy kedvenc útvonalunk, most ezt szeretném bemutatni.

A Rax és a Schneeberg közti szűk, vadregényes völgy, a Schwarza völgye, önmagában is megér egy kirándulást. A Schwarza hamisítatlan hegyi folyó, használják is rendesen vadvízi evezésre, de az ilyen kánikulai napokon tenyérnyi hely sincs szabadon a partján, sokan ott napoznak és áztatják lábukat a hideg vízben. Innen nyílik a Gr.-Höllental (azaz Pokol-völgy), ami nemcsak a sziklamászók paradicsoma, hanem függőlegesnek tűnő falain még normál turistautak is vezetnek fel, bár ezt a helyszínen elég nehéz elhinni. Mi a legkönnyebbnek kinézőt választottuk (és jártuk már be több alkalommal is), a völgy végében található Gaislochsteiget (sárga turistajelzés).

A Höllentalba vezető turistaút bejáratánál kialakított parkolóhely áll rendelkezésre, de innen már nincs mese, gyalogolni kell, sokat és felfelé. Már a völgybe is egy létrán kell felkapaszkodni, majd hosszan gyalogolni a völgy végéig. Közben akad azért látnivaló: a völgyet övező falakon mindig ott vannak a hangyányinak látszó sziklamászók, a falak alján kis emléktáblák azoknak, akik nem voltak túl szerencsések, és lehet találgatni azt is, ugyan hol vezethetnek a turistatérképeken látható jelzett utak. A Gaislochsteig nem ennyire ijesztő, de a völgy végi meredek út megmászásához kell némi kondíció, okot viszont könnyű találni egy-egy rövid pihenőre, egyre jobban kinyílik a kilátás a Höllentalra és a Schneebergre, és az út mellett már nagy eséllyel láthatunk zergéket is.

Nagyjából 1260 méternél érjük el a Gaisloch hasadék barlangját (kb. 600 méterről indultunk), innen lesz érdekesebb az út, mivel kb. 40 méter függőleges részt egy klettersteiggel kell leküzdenünk.

Klettersteig: nincs rá magyar szó, kiépített, biztosított útvonalat jelent, beépített létrákkal, sodronykötelekkel segítik a feljutást a leglehetetlenebb helyeken. Többféle fokozata létezik, néhányhoz kell külön felszerelés is, de a legtöbb járható anélkül is. Itt lehet mazsolázni közülük: http://klettersteig.de/

Az egész hihetetlenül jó! Hiába fáradt el az ember az eddigi monoton kapaszkodótól, itt teljesen más izmok kellenek, kifejezetten üdítőek a tornamutatványok, amiket a létrák, drótkötelek segítségével elvégez az ember (és itt még egy gázpedál is be van építve, megkönnyítendő egy átlépést). Semmi felkészültség nem kell hozzá, bár az ne induljon neki, aki fél a magasságoktól, és a keskeny peremeken mászkálástól, az egyedüli követelmény egy pár jó cipő. A változatosságot növeli még az itt lezúduló több-kevesebb víz, ami időnként csak a csodálatos mohapárnákat öntözgeti, de néha útvonalat változtatva a létrán mászók hűsítésébe is besegít.

Az akadályt leküzdve jön a dilemma, valahogy le is kell jutni. Túl unalmas lenne ugyanazon az útvonalon visszafelé, de bármelyik másik variáció még további mászást és energiát követel. Vissza lehet menni a völgy bármelyik peremén, bár egyik sem egyszerű, el lehet sétálni a Rax platóján zerge csordák között a felvonóig, ami kb. 10 €-ért levisz, de akkor messze van a kocsi.

Harmadik variációként mi a Kessel-grabenen “szoktunk” lejönni. Ehhez még át kell kapaszkodni egy hágón, ami már 1630 méteren van, és őszintén szólva az eddigiek után ez már nem esik olyan jól. A hágó után még egy kocsmába is beülhetnénk, a semmi közepén ott a Gloggnitzer Hütte, ami csak hétvégén van nyitva, de akkor igen nagy a forgalma, ahhoz képest, hogy tényleg semmi út nem vezet ide. Innen viszont már kezdődik a leereszkedés, most szembesülünk azzal, hogy több, mint 1000 méter szintkülönbséget kell lefelé megtenni, lefelé pedig mindig sokkal rosszabb, mint felfelé. A Kessel-graben egyébként egy 7 km-es gyönyörű, szűk szurdokvölgy, de ezt a 7 km-t mind meredeken lefelé, apró görgeteg köveken kell megtenni, ami teljesen kikészíti az ember bokáját és térdét, ehhez tényleg kondíció, jó cipő és esetleg túrabot is kell.

És a legvégén, jól megérdemelt jutalomként újra ott a Schwarza, amibe térdig beleállva lehűthetjük az addigra már majdnem tüzet fogott lábfejünket és elfelejthetünk minden addigi fáradalmat.

Két napot kószáltunk Telkibánya környékén, és mielőtt mindenki készülődni kezdene, gyorsan hozzáteszem, egy árva morzsa aranyat sem találtunk. Nem is igazán erőltettük, mivel alapos földmunka nélkül már szinte lehetetlen aranyat találni, és ez nem a mi műfajunk, nem szeretünk gödröket, kidőlt fákat hagyni magunk után.

Az első napon csak bejártuk a Baglyas-völgy két oldalát, a Gyepű-hegyi horpamező bekerített részén, és annak északkeleti folytatásán kerestünk kutatásra érdemes helyeket. Az András-táró melletti bekerített horpamező egy nehezen járható dzsungelnek bizonyult a kora tavasz ellenére. A hányókon sok volt a markazithintéses andezit, ami megfelelőlen büdös is volt kalapálás közben, de teléranyag már sehol nem volt a felszínen, valószínűleg sokat kellene ásni a horpadomb oldalában. Nem jártunk nagyobb sikerrel a horpamező folytatásán sem, bár ott rengeteg volt a kvarcos tömb, de mind meddőnek bizonyult.

Visszafelé a Rózsa hegyen keresztül mentünk, ott kvarcokból, és modern kori horpákból nem volt hiány, de ezen kívül szinte semmi. Az erdészház melletti réten viszont minden egyes vaddisznótúrásban szép kis hegyikristályok voltak.

Másnap Bartók Józsival volt találkozónk, mivel megígérte, hogy bevisz minket a Mária-bányába. A Kecske-hátnál tettük le a kocsit és a Sinta-tetőn keresztül indultunk fel a bányához. A Sinta gerincén több nagy gödröt is találtunk, amit az ametisztre éhes gyűjtők hagytak maguk után. Minket viszont pont az érdekelt, amit ők kidobáltak: a bontott, kalciteres andezitben szép zeolitok, elsősorban kabazitok találhatók. Szép darabok hevertek szerteszéjjel, és külön örültünk egy kvarcon nőtt laumontit csokornak.

Közben egy pillantást vetettünk az égre, és azonnal szedelőzködni kezdtünk, mivel valami ólomszürke csúnyaság közeledett gyorsan felénk, és nem volt kedvünk megázni.

De megáztunk. Öt percen belül vízzel vegyes hódara zúdult a nyakunkba, és a hőmérséklet a fagypont közelébe süllyedt, a szél pedig keményen fújt. Szedtük a lábunkat, hogy mielőbb a bányába érjünk, de a hózápor éppen a bejárathoz érve alábbhagyott. A hideg miatt megszáradni nem volt időnk, inkább egyből indultunk a bányába, ott legalább stabil 10 fok és szélcsend van.

Dióhéjban összefoglalnám, amit a Mária-bányáról tudunk: Még valamikor a XVI.-ik században kezdték mélyíteni, elsősorban a Lobkowitz-telér feltárására. Mária-Terézia idejében a fő vágatot kibővítették, így már csak néhány oldalvágatban lehet megfigyelni a jellegzetes alakú, szűk, eredeti középkori tárókeresztmetszeteket. A tárót továbbhajtották a Jószerencsét-teléren keresztül egészen a Kánya-hegy túloldalán futó Jupiter-telérig. Légaknája a Kánya-hegy csúcsa közelében éri el a felszínt, közel az ásványgyűjtők kedvenc füstkvarcos gödréhez. A bánya egy jó részét pályázati pénzből, és helyi segítséggel kitisztították, és biztonságossá tették. A táró kényelmesen járható, de a légakna után már elkezd csökkenni a belmagassága, ugyanis itt már nem sikerült kitakarítani a törmeléket és a sarat. A látványos részek természetesen a telérkereszteződések, itt indulnak az oldalvágatok. A légakna melletti kereszteződésnél még látszanak a falban az ácsolatok nyomai, illetve egy kisebb éren elindult főtefejtés. A lehullott kaolinos-vasas telérkitöltésből kimenekítettünk egy darabot, de nem volt benne látható méretű érc.

A táró előtt még bogarásztunk egy kicsit a hatalmas benőtt meddőhányón, aztán továbbálltunk. Gyorsan megnéztük a hajdan híres vadetetős horpát, ahonnan sok szép ametisztet hordtak ki egykoron, de mára színültig vízzel van tele, aztán átmentünk a Csengő-bánya meddőjére. Most éppen sütött a nap, úgyhogy sikerült néhány másodlagos ásvány, többek között pár csinos gipszrózsát kikotorni, de egy szép ametiszt is akadt.

Visszafelé megálltunk a Teréz-tárónál, ahová most inkább nem mentünk be, mert elöntötte a víz. Viszont szép új tájékoztató tábla hirdette, hogy ez az Aranyásók útja tanösvény egyik állomása. Nafene ! Józsi elárulta, hogy a táblák már kinn vannak, de útjelzések majd akkor lesznek, ha lesz ideje kirakni őket (ez már alighanem meg is történt).  Alakul a dolog, örülünk az ilyen típusú kezdeményezéseknek. Ha valakit érdekel: a tanösvény a Király-kúti parkolótól indul.

Jó napunk volt, a végén már a hóesés és a megázás is inkább szép emléknek tűnt.