monstone-blog

A csákánykői gyűjtést követő napot sajnos esőszünetnek kellett nyilvánítanunk, mivel egész éjszaka és reggel is szakadt az eső, no meg kissé fásultak is voltunk. Már sokszor terveztük, hogy meglátogatjuk a MÁFI-t, most végre sikerült megvalósítani. Először berobogtunk Kónya Petihez a laborba, megcsodáltattuk vele a legszebb csákány-kői zárványunkat, majd határozottan elvetettük az ötletet, hogy otthagyjuk bevizsgálásra.

Ezután bekalandoztuk az épület folyosóit, ahol a MÁFI gyűjteményének legszebb darabjai vannak kiállítva, köztük a fantasztikus felsőpetényi gipszek is. Végül a könyvtárban kötöttünk ki, és megpróbáltunk anyagot gyűjteni a másnapi túrához, mivel olyan helyet készültünk felkeresni, amiről szinte semmit nem tudtunk azon kívül, hogy nagyjából merre van. Sajnos nem lettünk okosabbak, bár az a pár óra kutatás igazából arra sem volt elég, hogy a könyvtár rendszerével megismerkedjünk. Azért közben sok egyéb hasznos információt gyűjtöttünk, ami még jó lesz később.

Másnap reggel ismét Recsken kezdtük a napot, célunk a Macskahegyi táró volt, amiről csak annyit tudtunk, hogy valószínűleg még létezik. A helyet csak pár száz méteres pontossággal tudtuk azonosítani, de feltételeztük, hogy valaha út vezetett hozzá, kiválasztottuk a legesélyesebb földutat, és szerencsénk is lett, az út végén ott magasodott előttünk a táró meddőhányója. A hányó anyagát leginkább a “fehér trutymó” kifejezéssel írhatnánk le, mivel erősen bontott, alig van benne kő, viszont szép narancssárga timsós tavacskák alakultak ki rajta. Ásvány nem túl sok volt, és inkább csak mm-nél kisebb méretben. Közben a meddő fölött megtaláltuk a táró bejáratát is, de nem szándékoztunk bemenni.

Ellenben felfedeztük, hogy a környéken heverő kőtömbök erősen kvarcosak, és nagy barit utáni álalakok vannak rajtuk, “kissé” piszkosan ugyan, de ha egyszer sikerül megpucolni, remek darabok lesznek belőlük. Kicsit még kószáltunk a környéken, épületmaradványokat, kutatóárkokat is láttunk, aztán el is telt az idő, ideje volt átmenni Parádfürdőre az Etelka külfejtéshez. A volt külfejtés 50 m-re van a benzinkúttól, régóta közismert lelőhely, és ennek ellenére még mindig lehet találni valamit. Igazából wavellitet szerettünk volna találni, ami gyorsan meg is lett, csak hogy a kő kicsinyítése közben sikerült telibetalálni kalapáccsal az ásványt, amitől egy kissé megcsúnyult. Utána bezzeg nem találtunk egyet sem, így a végén kénytelenek voltunk elfogadni Reginától, amit ő talált.

Ezzel a sorozatunk utolsó napja be is fejeződött, és bár folytathattuk volna másnap, de az októberi télből elegünk lett, így nem hosszabbítottunk, pedig még maradt egypár elfelejtett táró Parádfürdő környékén.

A harmadik napra Regina engedélyt szerzett a recski Csákánykő andezit bányájába. Igen, ez az a bizonyos bánya, ahol ’50-53 között a kényszermunkatábor foglyait dolgoztatták, a rá vetülő árnyék igencsak ellentétben áll azzal a remek nappal, amire mi készültünk. A Nemzeti Emlékhelyhez vezető táblák a mi utunkat is kijelölték, és egészen a bányáig jó minőségű aszfaltúton mehettünk.

Fenn éppen egy új robbantást készítettek elő, minket is az éppen kinyíló szintre irányítottak, hogy nézzük meg a legfrissebb fejtések anyagát. Nagy várakozással ballagtunk lefelé, bár Regina leírásaiból tudtuk, hogy eddigi látogatásaik vagy nagyon gazdag zsákmánnyal, vagy a nagy semmivel végződtek. Hát, az átnézett kövek túl sok mindent nem tartalmaztak, kevés és nagyon kicsi üregekben üldögéltek ugyan szép pici hialitok és szideritek, de azt tudtuk, hogy ez a bánya többre is képes. Plusz még a szinten keresztülhúzódó 10-15 cm mély tó is majdnem leküzdhetetlen akadályt képezett, de azért csak megérte “átúszni”, mivel itt már belefutottunk a kőfejtő különlegességébe, egy kvarczárványba, peremén néhány kisebb-nagyobb üreggel, bennük hialitokkal és kalcedonokkal. Az élményt azért rombolta, hogy mindez egy jókora kőtömb közepén trónolt, teljesen hozzáférhetetlenül.

Csak néhány szilánkot sikerült lehasítani, ezért Regina tanácsára inkább fölsétáltunk a fő bányaudvarba, hátha találunk még valamit a régi anyagban is. És igen, találtunk is, mégpedig a kánaánt. Bevezetésként volt sok-sok kvarczárvány, igaz a peremüregek nélkül, így pedig tulajdonképpen “érdektelen”, de aztán felfedeztünk rengeteg kisebb nagyobb üreget, tele a sziderit minden elképzelhető formájával, sőt, ahogy szép lassan körbesétáltunk, meglett minden, a szakirodalomban említett ásvány: aragonit, tridimit stb. Útközben (és utólag megnézve néhány régebbi fotót a bányáról) rájöttünk arra is, hogy ez nemcsak szerencse volt, hanem jóideje egy állandó tó őrizte a kincseinket, ami csak a hosszú őszi aszály hatására tűnt el, legalábbis nagyjából.

Annyi víz azért maradt, hogy csak nagyobb kerülővel jutottam el ahhoz a kőkupachoz, amit még a felső szintre éréskor a terület közepén kinéztem magamnak. És itt volt “A tökéletes zárvány”. Legalább két rétegben szegélyezték üregek, tele a teljes ásványbemutatóval, amit itt egyáltalán találni lehet, apró fémkupacokkal (talán markazitok?), és tele rövid és egészen hosszú tűs kristályokkal, amik egyenlőre meghatározásra várnak. A tökéletesség abban teljesedett ki, hogy még az én kis kalapácsommal is rögtön sikerült egy jókora darabot leütni belőle, aztán persze kiabálásomra megérkezett a segítség is Gábor személyében. A nagyobb kalapács és nagyobb testtömeg aztán megtette a hatását, az egész zárványt megszereztük, így mindenkinek jutott belőle.

Közben persze már az idő is elszaladt, a hátralévő fél órában voltak ugyan még sikereink, de az előbbit már egyik sem tudta felülmúlni. Összecsomagoltuk hát a köveket, és boldogan a gazdag zsákmánytól, elindultunk hazafelé.

És külön köszönet a bánya dolgozóinak a segítőkészségükért 🙂

A gyűjtés második napjától kezdtük csak fő célpontunkat, a Mátra ÉK-i részét felderíteni. Első utunk a Darnó-hegy völgyeibe vezetett, mivel itt mi még sohasem jártunk, a hegy különleges kőzete meg igencsak figyelemre méltó. A Mátrát alkotó , csaknem kizárólag vulkáni kőzetektől eltérően itt egy “idegen testet” találunk, egy valamikori óceán kérgének “felkenődött” maradványait. Az itt fellelhető ásványok se nem nagyok, se nem látványosak, mégis puszta jelenlétükkel segítenek megérteni a földtörténeti ókorban lejátszódó eseményeket.

Az első hely amit kinéztünk magunknak, a Mély-völgy elején nyitott Várfalvi kőfejtő volt, ez még Regina számára is fehér folt volt ezidáig, ezért még az odavezető utat is meg kellett találni. Térképek alapján úgy döntöttünk, hogy Szajla felől próbálkozunk először, a falu végén azért megerősítést kértünk a helyiektől. Az útbaigazítás után már könnyedén odataláltunk, ráadásul egy idő után a földutat borító vörös kőtörmelék is jelezte, hogy jó úton járunk, és egyszer csak a semmi közepén már tábla is mutatta az irányt. Nem tudtunk előre semmit a tulajdonviszonyokról sem, ott helyben viszont nem láttunk gépeket és embereket, valószínűleg csak időszakosan működik.

Már csak az volt hátra, hogy előkapjuk a kalapácsokat, és megvizsgáljuk a helyet. Első körben csak elég rusnya, és rozzant állapotban lévő kalcitot és laumontitot találtunk. További kotorászás során azonban, a bánya felső szintjén egyszer csak rábukkantunk az első malachitra, amit pedig még a szakirodalom sem említ ezen a helyen. Ettől aztán fellelkesedtünk, bár ezek sem voltak túl szép darabok, de azért némi munkával sikerült tűs/sugaras kristályos példányokat is találni. Ezután már sokminden nem került elő, csak néhány épebb kalcit, így inkább átköltöztünk a következő célponthoz, a Hosszú-völgyhöz.

A 24-es útról nyíló völgy elején letettük a kocsit, és gyalog indultunk a narancssárga könyvben is szereplő lelőhely felderítésére. Kellemes sétával értük el az első mellékvölgy bejáratát, ahol már fel is tűntek az első kvarcitos darabok, és kezdődhetett a keresgélés. Egy kis vízmosás mentén forgattuk át a köveket, szerencsére még a nagy őszi ellenség, az avarréteg sem volt túl vastag. Hamarosan meg is lettek az első epidotos darabok, de aztán a még nagyobb zsákmány reményében tovább indultunk a völgyön fölfelé. A patakmeder teljesen vízmentes és könnyen járható volt, így nagyrészt azt vizsgáltuk át, de semmi érdemlegeset nem találtunk. Így jutottunk el a völgy közepénél nyíló kőfejtőig, de ott hiába néztük át a kőtörmeléket és hiába találtuk meg az albit eret a falban, itt sem volt szerencsénk tulajdonképpen semmihez.

Közben már a visszaútra kellett gondolnunk, hiszen azért már elég korán sötétedik. Sajnáltuk, hogy nem jutottunk el a völgy végéig, és már arra sem volt idő, hogy újra, tüzetesebben átnézzük a legelső, legeredményesebb völgybejáratunkat. A kocsival aztán Recsk irányába indultunk, itt néhány száz méterre még láthattuk kitáblázva a Várfalvi kőfejtőbe vezető földutat, de azt hiszem mi jobban jártunk a szajlai, rövidebb úttal.

A zempléni út után nem sokkal már meg is terveztük októberre a következő többnapos gyűjtést. Az az eszünkbe sem jutott, hogy az utolsó pillanatban azért kell majd aggódnunk, nehogy hó borítsa a köveinket. Márpedig pont az első, bemelegítésnek szánt célpont, a Nagylápafő környékén volt némi havazás indulásunk előtt. A valós helyzetet csak egyféleképpen deríthettük ki, mindenki beöltözött az igencsak korai télhez, és nekiindultunk a Mátrának.

A Kékes és a Galyatető környékén ott is volt a beharangozott hó, szerencsénkre csak foltokban, és még nagyobb szerencsénkre ahogy leereszkedtünk a Rudolf-tanyához, már a hóhatár alá jutottunk. Igen borongós hidegben indultunk meg az erdészeti úton, a fő cél most a Nagylápafő II-es táró, más néven “dundasitos” volt. Útközben azért természetesen ránéztünk a legismertebb IV-es táró hányójára is, abban továbbra sem lehet csalódni, ideális kotorászó hely továbbra is a kezdőknek, hiába járnak annyian erre, még mindig könnyedén találni szfaleritet, galenitet, kalkopiritet. A megtalálása viszont egyre nehezebb, 3-4 éve már messziről ki lehetett szúrni a környezetétől nagyon elütő, szürke hányót, mára viszont annyira felnőttek az útszéli fák, hogy aki nem tudja, hol keresse, könnyen elsétálhat mellette.

De ide éppen csak bepillantottunk, inkább a II-es táró keresésére indultunk. Ennek a felkutatása már nem is volt annyira egyszerű, fölülről semmi sem látszik, a rendkívül meredek oldalon pedig igen meggondolandó, nekiálljunk-e leereszkedni. Végül ahol a tárót gyanítottuk, és esélyt is láttunk a leereszkedésre, Gábor előre ment felderíteni a helyet, és rövid bóklászás után meg is találta a hányót, indulhatott a kalapálás. Ez sem egy túl nagy hányó, de kevesen ismerik, így jóval nagyobb szfaleritek, galenitek bukkantak elő, és persze a szép zöld másodlagos ásványok is. Egyedül dundasittal nem találkoztunk, persze ebben szerepet játszhat az illető ásvány igen kis mérete is, mikroszkóp nélkül tulajdonképpen reménytelen a próbálkozás. Talán majd az itthoni átvizsgálásnál valamelyik szfalerit repedésében még összefutunk vele.

Habár semmi egetrengetőt nem találtunk, mégsem volt eredménytelen a bemelegítő gyűjtés, így elégedetten indultunk hazafelé. Már csak egy szalamandra fotózására álltunk meg, szerencsétlen annyira le volt merevedve a 2-3°C-os hidegben, hogy el sem tudott futni a kamera elől, és ezzel tökéletes modellnek bizonyult.

A meteorológusok egybehangzóan állították, hogy a közeledő front az éjszaka folyamán éri el ÉK-Magyarországot, és pár óra alatt átvonul, úgyhogy reggel tökéletesen nyugodtak voltunk, mikor szakadó esőre ébredtünk. Semmi gond, 8-kor reggeli, 10-kor indulás, addig eláll. Tízkor még mindig esett, sőt egyre sötétebb lett, és randa köd ülte meg a völgyet. Mivel délelőtt 10-kor az embert kirúgják a szállodából, útnak kellett indulnunk Erdőhorvátiba, és közben már sejtettük, hogy nem fog elállni az eső.

Erdőhorvátiban bár szakadt az eső, de nem volt köd, mivel a feltámadó erős szél elfújta. Remek volt. Ami csak kilógott az esőköpeny alól, az az első 100 méter után szarrá ázott, a Haragos-dűlő sara egyszerre tapadt és csúszott, többkilós sárkoloncokon korcsolyáztunk dombnak felfelé. Egy előnye azért volt az esőnek, mivel a vizes kövek fantasztikus színekben pompáztak, pontosan mutatva milyenek lennének vágva, csiszolva.

Másfél óra múlva átázva, vacogva ereszkedtünk le a dombról, gyorsan száraz ruhát váltottunk, de nagyon vágytunk valami melegre, így Regina javaslatára egyenesen Disznókő felé vettük az irányt. A Sárga Borház Csárda akkori állapotunkhoz képest kissé puccosnak tűnt (ázott haj, utazótáskából előkapkodott ruhák). és az étlap árai csak fokozták ezt az érzést. De amikor megkaptuk a Jókai-bablevesünket, már nem bántuk, hogy ide jöttünk. Csúcs mennyiség, csúcs minőséggel párosulva. A bodzaszörp illata pedig olyan volt. mintha egy májusi reggelen egy frissen nyílott zsenge bodzavirágba szagoltunk volna.

Még a felhők is felszakadoztak, amikor folytattuk utunkat, immár távolodva Zempléntől.

A kora tavaszi kudarcot vallott fekete-hegyi túránk nem hagyott békét, most itt volt az idő, hogy pontot tegyünk az ügy végére. Mónival kettesben vágtunk neki az útnak, Regina és Feri Zöldmájra mentek kalcedont és achátot gyűjteni. Közbevetőleg jegyezném meg, a Zöldmáj nem egy napon felejtett belsőség, a -máj, -mál’, -mály, régies magyar szó, déli fekvésű hegyoldalt jelent.

A fekete-hegyi opált először Fichtel, a pozsonyi születésű neves természettudós említi először 1791-ben megjelent könyvében, aztán nagy csend, utolsó információnk szerint egy régebbi Mamit-táborból páran megtalálták a helyet, aztán ismét csend.

Most nem Bózsva felől mentünk, hanem a Senyő-völgy bejáratánál lévő erdészháztól indultunk. Az út első része műúton vezet, semmi emelkedő nincs benne, majd rátértünk a felfelé vezető dózerútra.  Ez a földút olyan, mint valami erdei autópálya, két teherautó simán elférne egymás mellett, és a minősége is meghaladja néhány hazai főút minőségét. Szépen, kényelmesen kanyargott felfelé, az útbevágásokban szépen látszott a hegyet alkotó kőzet, ami főleg vulkáni hamu és perlit, és helyenként szép folyásos mintázatú litofízás riolit, az üregeiben tridimittel, és apró hegyikristályokkal.  Időnként találtunk egy-két erősen kovás szikladarabot, bennük mm-es opállencsékkel.

Két óra alatt értünk fel a hegyre, kényelmes tempóban, sokat nézelődve. A hegy teteje körül futó erdészeti út végig a hegy oldalába van vágva, mivel a hegy főleg a déli oldalon hihetetlenül meredek, és kőfolyásokkal tarkított. A vulkáni hamuval, és köves törmelékkel borított hegyoldalon szinte lehetetlen megállni, vagy leereszkedni, közlekedni csak ezen az úton lehetséges.

Az út elején az opálnak még csak a nyomát sem lehetett látni, de élveztük a szép tájat, a riolittufában pedig ezernyi apró hegyikristályt és tridimitet találtunk. Amikor már ötödször hittük azt, hogy most már el kellett volna érnünk a lelőhelyet, akkor szinte egycsapásra a kövek jellege megváltozott, a szürkésfehér riolittufát rideg, töredezett sárgás színű kőzet váltotta fel, a meredek oldalon omladozó kőtornyokkal. Mintha csak Fichtel rajzának egyik részletét látnánk !

Egyből meg is találtuk az első opált, aztán sorozatban jött a többi. Ezek az opálok azért nem annyira tiszták, és átlátszóak, mint a friss telkibányai mézopál, inkább a színek változatosságával kápráztatják el az embert. Fehér, méz, vörös, barna, zöld és végül éjfekete darabokat  találtunk, ami a kövek repedéseit töltötte ki valamikor, némelyikük mérete meghaladta a 20 cm-t. Gyakorlatilag csak a sziklák alatti törmelékben gyűjtöttünk, eszünk ágában sem volt a közel függőleges, összevissza repedezett sziklafalra felmászni, és az út alatti beerdősült meredélyen is csak egy akácfába kapaszkodva sikerült elkerülni a lecsúszást.

Viszonylag gyorsan összeszedtük a zsákmányt annak ellenére, hogy nemcsak magunknak, de Reginának és Ferinek is szedtünk egy jó adaggal.  Klassz nap volt: szép táj, jóleső túra, aminek minden percét élveztük, és gazdag zsákmány egy csipetnyi történelmi hivatkozással fűszerezve.