monstone-blog

Nem indult túl biztatóan a pünkösdi hétvége, szombat reggel zuhogó esőre ébredtünk, és hiába lestük az időjós honlapokat, kora délutánig kitartó esőt találtunk mindegyiken. Bepakoltunk hát mindent a kocsiba, ami csak egy kicsit is véd a víztől, és nekivágtunk. A TIT-es csapattal a badersdorfi kőfejtőnél találkoztunk, majd némi hezitálás után mindenki felvette sapkáját/esőkabátját, fogta a kalapácsot, és megindult a bányába.

Habár a kedvünket jócskán megcsappantotta a nedves és hideg idő, volt azért kellemes hatása is. A kőfejtő frissen mosott kövei mély zöld színekben ragyogtak, kiemelkedett a szerpentin teljes szépsége. Jelentőségét csak akkor értékeltük igazán, amikor néhány óra múlva, az eső elálltával minden kő visszaszürkült.

Hatalmas hátránya viszont az esőben gyűjtésnek, hogy bár Badersdorf viszonylag gazdag ásványokban, a csillogó víz alatt ezek felismerhetetlenek, így nagyrészt csak találomra gyűjtöttünk, abban bízva, hogy a kövek otthoni tovább boncolása során mégis lesz valami zsákmány. Azért akadtak ott ilyen körülmények között látható ásványok is, gyűjtöttünk a mindenhol fellelhető szerpentin ásványokból és a szembetűnő azurit/malachit foltokból is. Így, bár majdnem végig zuhogott az eső, és csak a bánya É-i, Ny-i szerpentines részét néztük meg, mégsem távoztunk elégedetlenül. Távoznunk pedig időben kellett, mivel ekkor vette kezdetét a karintiai kiruccanásunk.

Következő találkozónk a TIT-esekkel hétfőn reggel már Paulibergen volt. Itt teljesen más kőzettel találkozhattunk, hiszen a hegy bazaltja a balatonfelvidéki tanúhegyekkel rokon. Burgenlandban itt található a legtöbb ásványfajta, egyetlen gond van velük, hogy rendkívül picik. Ez a tény azért sokaknak elvette a kedvét, pedig az apró hólyagüregekben igen változatos és csinos ásványokat lehet találni. A meghatározásukkal azért bajban voltunk, kb. 10 félét be tudtunk azonosítani, de a többinél további kutatásokra lesz szükség. Még a frissen beszerzett Burgenland ásványai könyv sem sokat segített, várnunk kell a hamarosan végre megjelenő összefoglaló leírásra Paulibeg ásványairól.

A társaság zöme végül is megnyúlt ábrázattal távozott a busz irányába, hogy “itt nincs is semmi”, a hangulat csak néhány hét múlva változott, amikor többen rádöbbentek a mikroszkóp segítségével, milyen ragyogó dolgokat is vittek haza, és még mi lehet az, amit otthagytak.

A többiek távoztával mi még maradtunk egy darabig Kónya Petivel a bazalttudóssal, de még így sem sikerült a teljes bányát végigjárni. Így viszont nem jutottunk a következő bányába, Rumpersdorfba, az ottani kövekből Regina hozott nekünk egy kis ízelítőt ( 1 mázsát).

Azért a közeljövőben igyekszünk még kihasználni a Pauliberg közelségét, és teszünk még látogatást a sógoroknál.

Közben vissza a jelenbe, hiszen június elejétől már Sopronban is fontos dolgaink vannak. Megfelelő mennyiségű eső és meleg után éppen ideje volt felkeresni megszokott szamócás és gombás területeinket, és felmérni a helyzetet. A zsákmány még igen sovány volt gombából, egy marék rókagombán kívül csak négy őzlábat találtunk, de már biztatóan nézett ki néhány gombostűfejnyi példányokból álló rókagombatelep, ha jövő héten is kap esőt, hamar megindulhatnak. Mi biztosan figyelemmel fogjuk követni a fejlődésüket.

A legjobb vargányás helyünkön viszont nagyon kellemes meglepetés ért minket, érett áfonyák kéklettek mindenhol. Habár a soproni hegyekben nagyon gyakori az áfonya, termés igen ritkán van rajta. Egyszer már próbálkoztunk a gyűjtésével, de mivel csak méterenként találtunk egy-egy szemet, nagyon lassan jött össze a lekvárnak való 15 deka. Na, ehhez képest itt rengeteget találtunk, azt hiszem, ide még visszalátogatunk.

A címadó szamócalegelés pedig folyamatos és meghatározó volt, az utak mentén, tarvágások helyén megbízhatóan megtalálhatók piros barátaink.

A hétvégén még kiugrottunk Eisenstadtba is, ott szeptember végéig kiállítás van Burgenland ásványaiból. Ez nekünk éppen kapóra jött, a legutóbbi osztrák gyűjtésünk jónéhány (főként paulibergi) példánya még meghatározásra vár. Itt tudtuk beszerezni a frissen kiadott “Die Mineralien des Burgenlandes” c. könyvet is, ez most és a jövőben is nagy segítségünkre lehet.

A lakásfestés elkészült, minden a helyére került, így újra visszatérünk a bloghoz. Nagyon sok a bepótolni valónk, de most mégsem az időrendet követjük, mivel annyira hihetetlen élményeink voltak a hétvégén, hogy rögtön meg kell osztanunk mindenkivel.

A TIT-es ásványgyűjtőklub pünkösdre a környékünkre (Fertőrákos, Burgenland) szervezett többnapos gyűjtőtúrát, programjaink nagy részét ez tette ki, de volt egy külön kiruccanásunk is Karintiába. A történet több hónapja indult, amikor Regina e-mailt küldött a grazi természettudományi egyetemnek, a Spittal környéki pegmatit előfordulásokról kért információt. Az ásványtani tanszék vezetője nemcsak a kért leírásokat adta meg, hanem azt is felajánlotta, hogy a pünkösdi hétvégén személyesen kalauzol minket a helyszínen. Ilyen ajánlatnak nem lehetett ellenállni, így a szombat este már Spittalban, egy kis panzióban talált hármunkat. Az esti sörözéshez megérkeztek az osztrákok is, rögtön földtani térképeket, ásványmintákat nyomtak a kezünkbe, majd megbeszéltük a vasárnapi túrát is.

Azért elég vicces volt, hogy a három magyar idevetődött amatőr ásványgyűjtőre négy osztrák vezető is jutott, mégpedig nem is akárkik. Prof. Franz W., a grazi természettudományi egyetem tanszékvezetője, Prasnik úr, egy villachi gyűjtő, tiszteletbeli professzor, Josef, Karintia főgeológusa és Harald, aki Spittal környékén vezet gyűjtőtúrákat. Rendkívül kedvesek, barátságosak és informatívak voltak, a másnap reggeli indulástól kezdve már folyamatosan magyarázták, milyen földtani környezetben is járunk.

Első úticélunk a közeli Wolfsberg felhagyott földpát kőbányája volt, ahol még megtalálhatók a pegmatit lencsék nyomai. Kis bozótharc után eljutottunk a bányafal aljába és rövid sziklamászással elértük a magasabban elhelyezkedő félig nyitott táróféleséget. Már előre közölték, nem sok esélyünk van rátalálni az itteni ritka foszfátokra, megmutatták, hol érdemes keresgélni, majd neki is álltak a kalapálásnak. Mivel nekünk nem túl sok hely jutott, szétszéledtünk a táró belsejében, hogy valamit majdcsak találunk. Kb. 1 óra hiábavaló kopácsolás után mégis felgyorsultak az események, amikor Regina megkérdezte a professzort, “mi ez a rózsaszín?” Ezek után mindenki kicsörtetett a bozótból, és lázas keresgélés kezdődött a kő többi darabja után. Végül azt a követ találtuk gyanúsnak, amit az előttünk járt ásványgyűjtők a tűzrakóhely melletti üldögélésre használtak. Walter prof és Prasnik úr nekiláttak a kő tudományos célú szétcincálásának, és minden egyes barbirózsaszín folt előkerülésekor hangosan örültek.

A talált ásvány valószínűleg lepidolit (lítium-csillám), amit ezen a lelőhelyen még senki sem talált. Harald, a helyi ásványos volt a leginkább kiakadva, aki már több, mint 200-szor járt itt gyűjteni.. Reginát körbecsókolták, kinevezték az ásványok királynőjének, majd következett az osztozkodás. Miután kiválogatták a múzeumnak és az egyetemnek szánt példányokat, szétosztottuk a maradékot, a hatalmas kőtömbből egy morzsa sem maradt.

Útban a következő helyszínre megálltunk még egy kis városban (Gmünd), hogy megünnepeljük a nagy felfedezést egy, az alkalomhoz méltó túrótortával és capuccinoval. Célunk most a gyönyörű Maltatal volt, ahol már egyre több havas hegycsúcs tünedezett fel. A táj több volt mint idilli, hamisítatlan alpesi völgy, a kőfejtőtől néhány száz méterre Karintia legnagyobb vízesése, a kb. 200 méter esésű Fallbach morajlott, az ég kék, a tehenek legelnek, a kőfejtő önmagában is látványos kőzete (granodiorit-gneisz) telis-tele ásványokkal. Annyit még tudni kell erről a kőfejtőről, hogy itt tilos az ásványgyűjtés, csak Walter professzor kapcsolatainak köszönhetjük, hogy mégis bejutottunk. Annyira telegyűjtöttük magunkat, hogy elhatároztuk, az ausztriai gyűjtőutak külön fejezetet kapnak majd a honlap ásványos részén, a zsákmányról készült fotókat idővel majd ott lehet megtekinteni.

Annyi időnk maradt még, hogy a völgy még egy vízesését, a Gößfallt megnézzük, megpróbáltuk megköszönni vezetőinknek kedvességüket, aztán már csak a hazafelé tartó 375 km maradt hátra.