monstone-blog

András, egy tapolcai gyűjtő lepett meg bennünket egy e-mail-el, miszerint a haláp-hegyi bányaépületet elbontották, esetleg érdemes körülnézni, hátha valamit megbolygattak. A levél hatására előjöttek a halápos emlékeink. Nagyon régen, 2003 januárjában, egy szép hómentes napon voltunk ott, néhai szálkásszőrű tacskónkkal. Több órán át bóklásztunk a gyönyörű időben, és mi nem találtunk semmit. Bezzeg a kutya összegyűjtött vagy száz bogáncsot, amit végül csak ollóval tudtunk eltávolítani.

Mindössze egyszer mentem vissza, de csak fotózni, mert a bányában lenyűgözően szépek a bazaltoszlopok. Most viszont már tisztában vagyunk azzal, hogy kezdő ásványgyűjtő korunkban sok helyen semmit nem találtunk, mert még azt sem tudtuk, mit kell keresni (a bazaltban keresgélés különben sem ideális a kezdőknek). A mostani hétvégén viszont szép napos időt ígértek, fogtuk tehát a hátizsákot, és irány a hegy.

Az eltelt hét év alatt sokat fejlődtünk, erre bizonyíték, hogy bár a bánya nem változott, most mindenütt ásványokat találtunk. Hogy mégsem tömött hátizsákokkal jöttünk haza, abban egy dolog akadályozott csak: rettentően kemény a bazalt. Persze, ha az ember sokáig ütlegeli, akkor eltörik, de a leváló szilánkok félelmetes sivítással húznak el a fejünk mellett, egy nagyobb darab meg egyenesen úgy orron talált, hogy könnybe lábadt a szemem is. Ideje lesz szerezni egy plexi maszkot… A másik veszélyforrást a leomlott bazaltoszlopok jelentik. Ha valaki rálép akkor lehet észrevenni, hogy nagyon labilisak, mozognak. Miután ezt észrevettük, nagy ívben kerültük az egymásra halmozódott oszlopdarabokat. Nem fontos, hogy az ember magára rántson egy tonnás kődarabot, elég, ha a lába szorul be kettő közé. A törmelék egyébként is több ásványos üreget kínál.

A zsákmány elég változatos lett, persze nem tenyérnyi, meg ökölnyi példányok, de sokféle, és meglehetősen érdekes. Nem számítottunk rá hogy ennyit találunk, mert már mindenki legyűjtöttnek említi a lelőhelyet. Viszont a hőmérséklet ingadozás és a fagy minden évben friss anyagot biztosít a falak alatti törmelékkupacon, így meglepően üde, friss üregeket találtunk.

A szép időben gyorsan elrepült a nap, nagyon kellemes volt, és kösz Andrásnak az ötletért !

Eltelt közben pár hónap, mi meg már megint túl vagyunk egy zempléni úton. A fő hangsúly azonban most a gyűjtés helyett a túrázáson volt, a rendelkezésre álló rövid idő alatt akartunk néhány távolabbi, illetve valahogy mindig kimaradó helyet felkeresni. Egynapos rudabányai kitérő után mégis a rátkai “antimonitos”-ban kezdtünk, mert ez egy ideális hely egy félnapos programhoz, és mert jobban be akartuk járni a területet, a múltkori hőségben ez embertelen lett volna. Békésen elkalapálgattunk itt néhány órát a ragyogó napsütésben, beszélgettünk egy idetévedő fosszíliavadásszal, de a gyűjtést nem vittük túlzásba, már így is van éppen elég anyagunk innen.

Délután elfoglaltuk a már jól bevált mogyoróskai szállásunkat, majd átugrottunk Telkibányára, hogy vacsora közben megtárgyaljuk Bartók Józsival a helyi híreket. Elmesélte, hogy a malomköveket időközben már becipelték a múzeumba, és figyelmeztetett minket, hogy a vadászidény miatt csak 9-től 4-ig lehet az erdőt járni. Ez az utóbbi nem esett jól, hiszen mégiscsak az az igazi, amikor kora reggel beveti magát az ember az erdőbe, és csak sötétedéskor jön ki. De hát nem árt ezt komolyan venni, így ehhez igazítottuk a továbbiakat.

Időtlen idők óta terveztük az Amadé-vár és a Pálos-kolostor felkeresését, így ez lett az elsődleges célpont. Hogy minél jobban kihasználjuk az időt, Gönc felől kocsival hajtottunk be a sorompóig, és csak innen folytattuk gyalogosan az utat a Potács-ház irányába. Ott értük el a piros turistajelzést, ami már egyenesen a kolostor romjaihoz vezetett. A romok elég meglepő látványt nyújtanak a csak ösvényen megközelíthető sűrűben, és tulajdonképpen elég jól viselik a ca. 500 év elhagyatottságot. De végül is “csak” a természet erejének kellett ellenállniuk, mindentől távol lévő fekvése legalább az emberektől megóvta, köveit nem hordták szét, oszlopfőit nem faragták át a későbbi korok ízlésének megfelelően, így az eredeti, 14. századi gótikus kőfaragásokra csodálkozhatunk rá a mai napig. De sokat nem időzhettünk itt, mert még sok volt hátra, és délután négy előtt még ki is kell jutni az erdőből.  Nekiveselkedtünk az Amadé-várra vezető kaptatónak, és az utolsó ötven métert már négykézláb tettük meg. Persze nem azért, mert kifáradtunk, hanem tudtuk, hogy errefelé kimállott üvegopálokat (hialitokat) lehet találni, és azok után kotorásztunk az avarban. Összeszedtünk pár darabot, aztán felmásztunk a Sziklakilátó tetejére. Bár a levegő kissé párás volt, a látvány mégis lenyűgözött minket, a lapos sziklatető pedig kellemesen felmelegedett a bágyadt őszi napsütéstől, szinte kínálta magát egy jó kis pikniknek, amit meg is ejtettünk.

Továbbmenve megnéztük azt a pár egymásra helyezett követ, ami megmaradt a várból. Nem csoda, hogy ennyire leromlott, hiszen a várat már akkor elhagyták, amikor az alatta lévő kolostort még csak építeni kezdték. Még egy ideig követtük a turistajelzést a gerincen, mert egy távolabbi, kevésbé meredek ponton akartunk leereszkedni a másik oldalra. Találtunk is egy utat, ami alkalmasnak tűnt, de aztán ez elfogyott alólunk, és kénytelenek voltunk egy meredek kőfolyáson leszánkózni egy jó hosszú szakaszon. Annyi előnye volt a dolognak, hogy amikor két kézzel kapaszkodtunk a talajba, tenyérnyi hialitokat találtunk, amik sokkal szebbek voltak, mint a másik oldalon. Félúton a völgy felé végre elértünk egy régi erdészeti utat, amin már kényelmesen folytathattuk az ereszkedést.

Ez az út olyan volt mint egy geológiai tanösvény, ami a zempléni vulkanizmus jellemző kőzeteit mutatja be: még andezitben értünk le, aztán riolit habláva blokkok következtek, bennük hússzínű kalcedonokkal és hialittal, majd kőzettörmelékes riolittufa jelent meg, ami később tiszta riolittufává változott. Végül leértünk  a Gönci-patak melletti dózerútra, amin visszafelé indultunk. Az út jobboldalán észrevettük a Fenyőkő-oldalon álló sziklatornyokat, amik kinézetre, és kőzettípusra is sok hasonlóságot mutatnak az ósva-völgyi Kutyaszorító szikláival, így el is határoztuk hogy legközelebb egy egész napot rászánunk erre a részre.

Másnap szakadó esőre ébredtünk, de a tévét bekapcsolva megtudhattuk, hogy északkeleten többé-kevésbé süt a nap, és egész nap nem várható eső. Hmmm… Reménykedve, hogy javul majd az idő, elmentünk Tokajba, hogy egy kis bort vásároljunk, majd tovább kerülgettük a hegyeket, és bizakodva függesztettük a szemünket a Szlovákia feletti tiszta égbolt darabkára. Kőkapunál nem bírtuk tovább, kiszálltunk egy kis sétára, és a tavasz áradás hordalékkupacait átnézve néhány opált gyűjtöttünk, és ez alatt a rövid idő alatt sikeresen eláztunk. Mogyoróskán aztán a helybeliekkel kitárgyaltuk a meteorológusokat, akik még délben is azt mondták, hogy szép idő van errefelé…

Utolsó napon hideg, de napsütéses, tiszta időre ébredtünk. Bartók Józsival már két napja megbeszéltük, hogy együtt elmegyünk a Senyő-völgybe, ahol egész jó kis opállelőhelyet talált. Adott már egy mintát is, ami igencsak gusztusos darab volt, szép szürke opál, tele mangándendritekkel. Egy óra gyaloglás oda és vissza, egy óra gyűjtés, sajnos ennyi jutott erre a napra, mert még kis híján 500 km hazáig az út. Kellemesen telt a délelőtt, Józsi is mindig jó társaság, módjával gyűjtögettünk. Délre értünk ki az erdőből, és addigra olyan szép idő lett, hogy egyszerűen nem akartunk beszállni a kocsiba és hazautazni. Még ott ácsorogtunk a Senyő-völgy előtti réten, és máris súlyos Zemplén-elvonási tüneteink alakultak ki. Csak az járt a fejünkben, hogy még lenne idő elmenni valahová, hogy bepótoljuk az esős napot. De végül csak egy utolsó kávéra ugrottunk be Telkibányára.

Két napja beszéltük meg Bartók Józsival, hogy közösen elmegyünk gyűjteni. Józsit már vagy 6-7 éve ismerjük és kedveljük, amikor az Ezüstfenyőben dolgozott, mindig ott szálltunk meg, hogy reggelente és esténként jókat dumálhassunk vele. Most kihasználtuk az alkalmat, hogy vele felmehetünk kocsival is a Kánya-hegy tetejéig, így Regina a rossz térdével végre feljuthatott idáig.

Először gyorsan megnéztük a füstkvarcos lelőhelyet a gerinc nyugati oldalán, ami mostanában elég divatos lett. Öt éve jártunk itt, és már akkor is voltak gödrök szép számmal, de most a mohó gyűjtők egy kisebb bányát ástak a Mária-akna mellett. Nekünk nem a méret a lényeg, a többiek által félredobált kövek között is találtunk szép kis füstkvarcokat, néhányat eltettünk, és már mentünk is tovább. Józsi javasolta a gerinc keleti oldalát, mert ott erdőirtás volt, és így sok régi horpa vált hozzáférhetővé. Sietnünk is kellett, mert a nap kezdett egyre jobban tűzni, és nyílt terepen fogunk gyűjteni.

Az irtáson már forróság volt, nem kellett csodálkozni, hogy negyed óra múltán már mindannyian az erdő szélén voltunk ismét, a fák alatt. Nagy kristályokat, illetve érces anyagot nem találtunk, pedig érdekesek voltak  a kövek, gyakori volt a színtisztán apró kvarckristályokból összeálló kőzet, illetve a papírpát utáni álalak. Közben néha távoli morajlásokat hallottunk, de nem láttunk semmi aggasztót, úgyhogy szép nyugodtan visszamentünk a kocsihoz.

Legurultunk a Teréz-táróig, mert Józsi megígérte, hogy kívánságunkra mutat nekünk egy jó büdös meddőhányót. A büdösség biztos jele annak, hogy a meddőhányó érces anyagot is tartalmaz. Ahogy megálltunk a kocsival, odaért a zivatar is. Kivártuk, hogy elálljon, utána elindultunk. Mielőtt elkezdtük volna az ereszkedést a Teréz-táró felé, megálltunk fotózni, mert a látvány fantasztikus volt. Az eső hatására a hegyek és az erdők “füstölni” kezdtek, hatalmas gőzfelhők emelkedtek mindenfelé, egészen földöntúli volt a látvány. Ekkor újra szakadni kezdett az eső, vissza a kocsiba, majd újabb fél óra várakozás után ismét elindultunk. A mellig érő vizes fűben teljesen eláztunk, közben ismét esni kezdett, de már nem volt érdemes visszafordulni. A Teréz-táró után 100 méterrel ott büdösködött a Csengő-bánya hatalmas meddőhányója, mi meg nekiálltunk keresgélni. Porrá szétesett bontott andezit fedi a hányót, követ a felszínen alig lehet találni, az eső, illetve az erdőben rekedt gőz miatt nem volt igazán fényes a hangulatunk, de jónéhány ércesnek tűnő darabot összeszedtünk, és el is pakoltunk, bár az eső miatt igazából nem tudtuk, mit találtunk.

Délután kettő lévén bementünk a Múzeum kávézóba egy jó kávéra, és haditanácsot tartottunk, hova menjünk még. Kőkaput találtuk ki, mert ott a védett területen tilos a gyűjtés, de hátha kihozott valami érdekeset az árvíz. Kishutához érve ismét szakadni kezdett az eső, és elsötétült minden. Áradó patak, kidőlt fák, földcsuszamlások végig a völgy mentén. A Kőkapu Hotelnél tiszta káosz fogadott bennünket. A csónakázótó félig már leeresztve, mivel az áradás feltöltötte hordalékkal, az út beszakadva, a patak mentén mindenfelé hordalék szétterítve. A zivatar éppen a fejünk felett volt, nem lett volna tanácsos kalapálni, ráadásul olyan sötét volt, mintha este kilenc lenne, pedig csak délután 3 volt.

Visszavittük hát Józsit Telkibányára, és mikor elbúcsúztunk tőle, vacogtunk a hidegtől.

A harmadik zempléni napunkon még mindig forróságot jeleztek előre, így már reggel hétkor úton voltunk Komlóska felé, hogy még a reggeli hűvösben elérjük célunkat.

Ezidáig nem láttunk a hegyek között komolyabb árvízi károkat, de most Háromhuta és Erdőhorváti között elképedve néztük, mit művelt az egyébként szelíd Tolcsva-patak. Feltépett meder, kidőlt fák, rengeteg szikla egymás hegyén-hátán, aztán még láttunk egy komoly földcsuszamlást is. Elhatároztuk, hogy visszafelé menet megnézzük az egyik köves zátonyt.

Mielőtt elértük volna Komlóskát, még megálltunk a Pusztavár-hegynél körülnézni. Az erdőbényei oldal felől felvezető út alját szikláig lecsupaszította a lezúduló víz, feljebb “csak” fél méter mélyre rágta a keréknyomokat. Sok kimosott kő hevert mindenütt, csak válogatni kellett. Régebben itt csak kalcedonokat találtunk, most viszont rengeteg álalakos anyagot találtunk (aragonit, kalcit és mordenit utáni). A reggeli órák ellenére a hőmérséklet gyorsan szökött felfelé, jobbnak láttuk nem időzni tovább.

Komlóska végén, a ruszin tájháznál álltunk meg, mert a Szkalka és a Barlang-hegy közötti kis patak medrét akartuk megnézni. Talán jobb lett volna a fűrésztelepnél megállni, mivel így rögtön félresikerült a terv, és a patakvölgy helyett egy gerincre jutottunk, és egyenesen a Barlang-hegy csúcsa felé kaptattunk a hőségben egyre megterhelőbb emelkedőn. Mivel semmilyen út nem ágazott el balra a patak felé, kénytelenek voltunk továbbmenni, de közben azért szép kék kalcedonokat gyűjtöttünk. A Szkalka-nyereg magasságában végre keresztutat találtunk, így becélozhattuk a Szkalkát, és kereshettük a térkép szerinti következő keresztutat, ahol bal felé fordulva lejuthatunk a völgybe. Persze ennek az útnak sem volt nyoma, így hamarosan már a Szkalka északi oldalán kaptattunk felfelé. Elég magasra felmásztunk, mire végre találtunk egy keletre vezető utat, 100 méter után azonban az út gyakorlatilag eltűnt, és Regina kezdett nagyon ideges lenni. Utat kerestünk hát a bozótosban, és végre találtunk is egyet, amit hamarosan be is lehetett azonosítani a térképen. Így aztán eljutottunk a volt bentonit-táróig, ahonnan leereszkedtünk a faluba. Az eredeti célunkat kb. 200-500 méteres sugarú körben körbejárkáltuk, kudarcnak is nevezhetnénk (vagy másnak 🙂 ), ha nem gyűjtöttünk volna így is eleget.

A forróságtól eléggé kimerültünk, ezért délben elbújtunk a Tolcsva-patak völgyében, félúton Erdőhorváti és Háromhuta között. A patak még mindig bővizű, de tiszta volt, telis-tele kövekkel. A parti fák gyökereit az áradás teljesen kimosta és lehántotta, nem volt szívderítő látvány. Egy-két érdekes követ találtunk (például az egyik tele volt szép stelleritekkel), aztán előkerült néhány darab hutaüveg is. A valamikori üveghutáktól egészen idáig görgette az akvamarinkék és smaragdzöld 3-4 cm-es üvegdarabokat a víz.

Délután már nem vállaltunk be nagyobb menetet, felmentünk az Újhuta feletti Flórika-forráshoz mordenitet keresni. Mordenit nem nagyon volt, de Móni mindjárt talált egy gyerekfejnyi fekete-barna opált. Átkutattuk a kis kőfejtőt, és még pár kisebb darab előjött, de a forrását nem találtuk meg. A kőfejtő melletti patakmeder hordalékát is átnéztük, rengeteg szurokkő hevert szanaszét, a félhomályban először obszidiánnak tűntek. Még mindig iszonyú meleg volt, és minden árnyékos részen azonnal támadtak a szúnyogok, így innen is elmenekültünk. Még volt egy kósza ötletünk, hogy Újhuta elején bemegyünk a Mária-kút felé, de mivel az áradás szétrombolta a útpadkát, nem tudtunk megállni, a kedvünk is elment, így erre a napra befejeztük.

Erre a napra az időjósok egymást túllicitálva próbáltak elriasztani a szabadban tartózkodástól, 32-35°C fokot és kőkemény napsütést jeleztek előre. Nem engedhettük meg magunknak, hogy ne menjünk sehova, ezért a Telkibánya melletti Veresvíz-patak völgyét néztük ki, illetve az onnan induló horpamező egy részét.

Egypárszor már jártunk erre, de a patak még sohasem volt ilyen kellemes. A ragyogóra sikált mederben bőven folyt a kristálytiszta víz, az áradások kiterjedt zátonyokat raktak le a tisztára mosott kövekből.  Egy helyen aztán egy pillanatra elakadt a lélegzetünk: az utunkat keresztező patakban két középkori ércőrlő malomkő feküdt egymás mellett. Legalább 5-600 év rétegeit tárta fel a víz, a malomkő pár az őrlőiszap rétegbe volt beágyazódva. Egy darabig fotózgattuk, meg szedtünk egy kis iszapmintát, aztán a régi meddőhányók mentén felbaktattunk a Veresvízi-altáróig.

Innen a Kánya-hegy irányában húzódik a táróhoz kapcsolható horpamező, aminek a legelejét néztük ki. Amikor legelőször erre jártunk, nem tudtunk eljutni a horpákig a bozótos miatt, azóta nőtt már annyit az erdő, hogy be lehetett menni.

A meleg szélcsenddel és magas páratartalommal párosult, minden hirtelen mozdulatra elöntött bennünket az izzadtság, egy idő után már nem volt energiánk elhessegetni a több ezer szúnyogot. Telérkvarcot szinte nem is találtunk, pedig aztán mindenféle kőzettípus hevert a hányón. Bontott andezitben piritet és kloritot találtunk, Móni pedig olyat kalapált ki, amire senki sem számított, egy riolittufa darabból kagylót és csigákat. Aztán előkerült néhány érces darab is, de jobbára csak markazit volt bennük. Négy horpát néztünk át, és ha nem lett volna ilyen dögmeleg, mentünk volna feljebb is. Így viszont inkább visszamentünk a patak mellé a hideg vízben turkálni. Nagy durranást nem vártunk, inkább csak jólesett bogarászni az érdekes kődarabok között. Annak azonban nagyon megörültünk, amikor a malomkövek alatti részen szép kék-zöld-szürke középkori üvegesedett kohósalakot sikerült találni. Nem ásvány ugyan, de mégis ritka ipartörténeti emlék, ami árulkodik a régi mesterek technológiájáról.

Kora délután bementünk Telkibányára a Múzeum kávézóba, amit sohasem hagyunk ki., ha itt járunk. Nagy örömünkre Bartók Józsi már ott kávézott éppen, így gyorsan elújságoltuk neki az őrlőköveket. Már tudott róla, és már szervezték, hogy valamilyen úton-módon behozzák a múzeumba. Mivel ügyfelekkel volt, sokat nem beszélgettünk, csak annyit, hogy két nap múlva együtt elmegyünk gyűjteni, aztán felkerekedtünk, hogy még egy kicsit körülnézzünk a Kéked melletti Hosszú-völgyben.

Odaérve Regina kereste a hidat, amire régebbről emlékezett, de az nem volt meg. Aztán darabokban találtuk meg egy húsz méteres szakaszon szétszórva. Sok kő volt, de nehéz volt a járás a mederben, néha nagyokat bukdácsoltunk. Szúnyogok meg milliószám. Szép feketés (mangános) alapszínű kalcedonos-opálos tömböket találtunk, amikbe időnként tűzopál települt, mást nem is kerestünk, aztán kimenekültünk a szúnyogfelhőből, és visszamentünk Mogyoróskára, ahol kedvünkre vakarózhattunk.

Na, az időjárás már megint majdnem beleszólt az esedékes zempléni utunkba. Egyrészt éppen csak levonulóban volt az eddigi legnagyobb árvíz a Sajón és a Hernádon, megnehezítve a célunk megközelítését, másrészt kánikulát ígértek az itt töltendő 5 napunkra, ami viszont néhány lelőhely felkeresését zárta ki. Az eredeti “A” “B” “C” terveinkből így nem sok maradhatott, de megállapodtunk, hogy minden napot a lehető legkorábban kezdünk, max. 10 óráig maradunk a tűző napon, utána pedig arra koncentrálunk, mit mostak ki a patakok a földből a hűvös völgyekben.
És mindezek után a “ZS”, spontán tervek domináltak.

Hajnalban indultunk hát Pestről, hogy az egyik ígéretes lelőhelyre, a rátkai kövült nádas antimonitos részére még korán érjünk. Éppen megnyitották újra a Miskolcot elkerülő utat, így nem kényszerültünk nagyobb kerülőre, viszont szembesültünk a még mindig vízben álló házakkal, éreztük a visszamaradt posvány szagát, láttuk a fáradt, szivattyúzó embereket, és láttuk a legmagasabb vízállást jelző szürke iszapréteget a fákon, bokrokon. Ez aztán végig is kísérte az egész utat, nem volt olyan nap, amikor ne találkoztunk volna a víz ilyen-olyan pusztításával. De végül is egy kisebb kerülőúttal átjutottunk a Hernádon is, és innen már pillanatok alatt Rátkán voltunk.

Regina volt a vezetőnk, mivel mi most jártunk itt először, közölte is velünk, hogy itt egy hatalmas gödörnek kell lennie, de mi nem láttunk mást csak jókorára nőtt füvet és bokrokat. A dzsumbujban való rövid kóválygás után azért csak megpillantottuk a tényleg nagy bányagödör szélét, és találtunk egy rég elhagyott utat is, ami a célunkhoz vezetett. Rövid tájékozódás után találtunk egy megfelelő helyet a kalapáláshoz, volt sok-sok kő, és nem mellékesen bokrok, fák tövében némi árnyék, mert időközben már egyre erősebben lehetett érezni a napot. Én rögtön be is fészkeltem egy ilyen árnyékos foltra, és megpróbáltam bebizonyítani az elméletemet, hogy árnyékos helyen sokkal szebb ásványokat lehet találni. Gábor viszont pont a legnaposabb helyen ütött szét egy nagyobb kőkoloncot, és el kell ismernem, ezzel rögtön meg döntötte az elméletemet, mert innen kerültek ki a legszebb, legnagyobb antimonit, sztibikonit példányok, mégpedig meglepően sokszor piros színezéssel (cinnabarit vagy realgár, a narancsos színezete miatt inkább realgárra tippelünk). Azért Reginával mi sem maradtunk zsákmány nélkül, viszont hamarosan be kellett fejeznünk az itteni ténykedésünket, mivel a rekkenő hőségtől már ömlött rólunk a víz, ez pedig különösen tetszett a támadó szúnyogok hadának.

Dél után elindultunk hát, hogy elfoglaljuk a szállásunkat Mogyoróskán, és délutánra már csak a közeli Serfőző-patak völgyét iktattuk be, bízva abban, hogy itt valamivel emberibb lesz a meleg. Itt azért nem volt túl sok sikerélményünk, bár akadt némi zeolit, nem voltak szépek, no meg eléggé le is van gyűjtve a hely. Azért jól elszórakoztunk az utat borító metamorf (talán tiszai?) kavicsokkal, és így el is telt az első napunk.
Még este volt egy nagy csatánk a szúnyogokkal, amit legnagyobb sajnálatunkra nem mi nyertünk meg.