monstone-blog

Két napot kószáltunk Telkibánya környékén, és mielőtt mindenki készülődni kezdene, gyorsan hozzáteszem, egy árva morzsa aranyat sem találtunk. Nem is igazán erőltettük, mivel alapos földmunka nélkül már szinte lehetetlen aranyat találni, és ez nem a mi műfajunk, nem szeretünk gödröket, kidőlt fákat hagyni magunk után.

Az első napon csak bejártuk a Baglyas-völgy két oldalát, a Gyepű-hegyi horpamező bekerített részén, és annak északkeleti folytatásán kerestünk kutatásra érdemes helyeket. Az András-táró melletti bekerített horpamező egy nehezen járható dzsungelnek bizonyult a kora tavasz ellenére. A hányókon sok volt a markazithintéses andezit, ami megfelelőlen büdös is volt kalapálás közben, de teléranyag már sehol nem volt a felszínen, valószínűleg sokat kellene ásni a horpadomb oldalában. Nem jártunk nagyobb sikerrel a horpamező folytatásán sem, bár ott rengeteg volt a kvarcos tömb, de mind meddőnek bizonyult.

Visszafelé a Rózsa hegyen keresztül mentünk, ott kvarcokból, és modern kori horpákból nem volt hiány, de ezen kívül szinte semmi. Az erdészház melletti réten viszont minden egyes vaddisznótúrásban szép kis hegyikristályok voltak.

Másnap Bartók Józsival volt találkozónk, mivel megígérte, hogy bevisz minket a Mária-bányába. A Kecske-hátnál tettük le a kocsit és a Sinta-tetőn keresztül indultunk fel a bányához. A Sinta gerincén több nagy gödröt is találtunk, amit az ametisztre éhes gyűjtők hagytak maguk után. Minket viszont pont az érdekelt, amit ők kidobáltak: a bontott, kalciteres andezitben szép zeolitok, elsősorban kabazitok találhatók. Szép darabok hevertek szerteszéjjel, és külön örültünk egy kvarcon nőtt laumontit csokornak.

Közben egy pillantást vetettünk az égre, és azonnal szedelőzködni kezdtünk, mivel valami ólomszürke csúnyaság közeledett gyorsan felénk, és nem volt kedvünk megázni.

De megáztunk. Öt percen belül vízzel vegyes hódara zúdult a nyakunkba, és a hőmérséklet a fagypont közelébe süllyedt, a szél pedig keményen fújt. Szedtük a lábunkat, hogy mielőbb a bányába érjünk, de a hózápor éppen a bejárathoz érve alábbhagyott. A hideg miatt megszáradni nem volt időnk, inkább egyből indultunk a bányába, ott legalább stabil 10 fok és szélcsend van.

Dióhéjban összefoglalnám, amit a Mária-bányáról tudunk: Még valamikor a XVI.-ik században kezdték mélyíteni, elsősorban a Lobkowitz-telér feltárására. Mária-Terézia idejében a fő vágatot kibővítették, így már csak néhány oldalvágatban lehet megfigyelni a jellegzetes alakú, szűk, eredeti középkori tárókeresztmetszeteket. A tárót továbbhajtották a Jószerencsét-teléren keresztül egészen a Kánya-hegy túloldalán futó Jupiter-telérig. Légaknája a Kánya-hegy csúcsa közelében éri el a felszínt, közel az ásványgyűjtők kedvenc füstkvarcos gödréhez. A bánya egy jó részét pályázati pénzből, és helyi segítséggel kitisztították, és biztonságossá tették. A táró kényelmesen járható, de a légakna után már elkezd csökkenni a belmagassága, ugyanis itt már nem sikerült kitakarítani a törmeléket és a sarat. A látványos részek természetesen a telérkereszteződések, itt indulnak az oldalvágatok. A légakna melletti kereszteződésnél még látszanak a falban az ácsolatok nyomai, illetve egy kisebb éren elindult főtefejtés. A lehullott kaolinos-vasas telérkitöltésből kimenekítettünk egy darabot, de nem volt benne látható méretű érc.

A táró előtt még bogarásztunk egy kicsit a hatalmas benőtt meddőhányón, aztán továbbálltunk. Gyorsan megnéztük a hajdan híres vadetetős horpát, ahonnan sok szép ametisztet hordtak ki egykoron, de mára színültig vízzel van tele, aztán átmentünk a Csengő-bánya meddőjére. Most éppen sütött a nap, úgyhogy sikerült néhány másodlagos ásvány, többek között pár csinos gipszrózsát kikotorni, de egy szép ametiszt is akadt.

Visszafelé megálltunk a Teréz-tárónál, ahová most inkább nem mentünk be, mert elöntötte a víz. Viszont szép új tájékoztató tábla hirdette, hogy ez az Aranyásók útja tanösvény egyik állomása. Nafene ! Józsi elárulta, hogy a táblák már kinn vannak, de útjelzések majd akkor lesznek, ha lesz ideje kirakni őket (ez már alighanem meg is történt).  Alakul a dolog, örülünk az ilyen típusú kezdeményezéseknek. Ha valakit érdekel: a tanösvény a Király-kúti parkolótól indul.

Jó napunk volt, a végén már a hóesés és a megázás is inkább szép emléknek tűnt.

Rettenetes időhiányban szenvedünk, ezenfelül, ha van egy kis időnk, inkább megyünk valahová, így csak egy hónap csúszással folytatjuk a zempléni kirándulásunk beszámolóját. Ha így haladunk, nyár végére meg is lesz a hét nap leírása….

Aznapra a meteorológusok esőt jósoltak, ezért inkább több rövid túrát terveztünk be, hogyha tényleg esni kezd, közel legyünk a kocsihoz. Újhután kezdtünk, mivel tavaly a meleg miatt már nem volt kedvünk elmenni a Mária-kút felé. Regina átküldte nekünk a régi Lengyel-féle térképet a környékbeli jáspistelérekről, ami alapján be tudtuk azonosítani a legközelebbi telérraj helyét. Kényelmes dózerúton sétáltunk fel a völgy oldalában, ami sokáig csak a környéken szokásos riolittufát tárta fel, a völgyfőhöz közeledve azonban egyre több kalcedonos töredéket láttunk az úton. Aztán az út alatt pár méterre felbukkantak az első nagyobb tömbök is, mindjárt egy félmázsa körüli vörös, kékesszürke erekkel tarkított darab, mellette egy világosszürke tömb, aminek a felületén tűs rajzolatok látszódtak. Sikerült pár kisebb darabot lepattintani némi közelharc után, így nem kínoztuk tovább az egyre jobban gömbölyödő tömböket, inkább folytattuk tovább az utat felfelé.

Pár méterrel odébb az útbevágás tetején frissen szétvert tömb darabjai voltak összekészítve egy kupacba, amiből tisztán látszott, hogy valaki már megelőzött bennünket. Innentől már sok kalcedonos tömb hevert mindenfelé, de inkább továbbmentünk a vízválasztó felé, mert be akartuk határolni a területet. A dózerutat elhagyva még mindig találtunk kalcedonos darabokat, de a minőségük egyre silányabb lett, úgyhogy visszamentünk a Kül-Bánya rétig, oda, ahol a rétre bekötő út mellett a legszebb darabokat láttuk, de a kalapálás helyett a fotózást választottuk. Fotózás közben egy magányos kiránduló bukkant fel mellettünk, és érdeklődve figyelte, hogy mit művelünk, majd szóba is elegyedtünk. Bemutatkozáskor kissé ledöbbentünk: nem ismertük meg Korim Lacit, ahogy ő sem minket, pedig alig két éve találkoztunk. Beszélgettünk kb. 20 percet, aztán mindenki ment a dolgára, mi is elkezdtük a gyűjtögetést, mert szép és érdekes darabok voltak a környéken. Tűs aragonit utáni álalakok, amikben a tűk hossza meghaladta a 6-8 cm-t, kvarc utáni negatívok, kvarcüreges kalcedonok. Keveset gyűjtöttünk, mivel vágásra, csiszolásra nincs lehetőségünk, anélkül pedig nem igazán szépek az itteni példányok.

Második rövid túránk Tolcsvára vezetett, a Tolcsva és Erdőhorváti közötti Meleg-májra. Itt egyszer már jártunk, és volt pár szép példányunk, most meg akartuk nézni, változott-e a lelőhely, jöttek-e elő újabb anyagok. Akkoriban Erdőhorváti felől mentünk, de a Tolcsva-patakon való átkelés kissé zűrös volt, ezért mentünk most a hosszabb úton.

A lelőhelyként funkcionáló földúton most rengeteg anyag hevert, és a partoldalból folyamatosan potyognak ki a vöröses kalcedon tömbök. Akadtak bőven zöldes és okkerszínű kusza rajzolatos példányok is, amik nagyító alatt nagyon mutatósak tudnak lenni. Csak kisebb darabokat szedtünk a tonnaszám heverő kövekből, inkább a sokféleségre mentünk rá. Visszafelé a domb lábánál vezető úton mentünk, és nagyon megbántuk, mivel a néhai földút zsombékos mocsárrá változott, így az út kétszer annyi ideig tartott, mintha a dombon keresztül mentünk volna.

Tokajba még elmentünk, de már csak borért, aztán visszamentünk a szállásra. A jósolt esőből egy csepp sem esett, ennyit a meteorológusokról.