monstone-blog

A harmadik napon már csak ketten indultunk túrázni, mert Regina a tegnapi sínenjárás után nem kívánkozott ki a melegre. A Kesztölc melletti Klastrompusztára indultunk, mivel kíváncsiak voltunk a Klastrom- és a Csévi-szirtekre, meg persze a kettő között vezető, úgynevezett Vörös-út környéki cinnabaritokat is szerettük volna megtalálni. Még sohasem jártunk Kesztölcön, és nagyon meglepődtünk, milyen hangulatos település, de a reggeli 30 fok miatt nem szálltunk ki, irány az erdő. Klastrompusztán még kellemes volt az idő, nem esett nehezünkre a hegyre vezető út.

Először a Csévi-szirtekhez mentünk, hogy megnézzük a barlangokat. A sziklák alatti ösvényen megálltunk egy időre, mert a lejtőtörmelékben rengeteg érdekes barlangi eredetű képződmény hevert. Java részüket az erózió már teljesen lekoptatta, de akadt pár frissen legurult nagyobb tömb, belsejükben festői összevisszaságban cseppkőszerű alakzatokkal. Egy ökölnyi darabot megmentettünk a végromlástól, aztán felmásztunk a Legény-barlanghoz.

A barlang az Ariadné barlangrendszer része, aminek teljes hossza mintegy 13 km. Alapvetően hévizes eredetű, de később a hévizeket a karsztvíz váltotta fel, és folytatta a barlang alakítását. Bemenni csak a kb. 15 méter hosszú tágas előtérbe lehet, aztán egy vasajtó zárja le a továbbjutás lehetőségét. A nedves falak viszont olyan kellemes klímát teremtettek, hogy nem is akartunk továbbmenni.

A lemenetel amúgy is elég húzósnak tűnt, mivel a meredek ösvény felszíne keményre sült, és vastagon borította az aprószemű murva. Időnként négykézláb hátrafelé, időnként fenéken ereszkedtünk le, de túléltük, és rátértünk a Vörös-útra, aminek a közelében állítólag a cinnabaritok találhatóak. Mázsás vasas tömböket találtunk, meg néhány vöröses mészkődarabot, de ennyi.

Mivel ekkorra már nagyon befűtöttek az erdőbe is, nem sokat keresgéltünk, inkább felülről megkerültük a Klastrom-szirteket, aztán leereszkedtünk.  Visszamentünk Reginához, és közben lélekben felkészültünk a következő négy napra, amit Pécs környékén akartunk eltölteni.

A Csák-hegyről Reginához mentünk, válságtanácskozást tartottunk, és arra jutottunk, hogy ezután hajnalban indulunk, és legkésőbb kettőkor visszamenekülünk. Elsőnek a szentendrei Bükkös-patak völgyében teszteltük a módszert. Nem is volt gond, csakhogy visszafelé elhatároztuk, hogy beugrunk a Mátyás-hegyre cinnabaritért.

Amikor leparkoltunk a Mátyás-hegyen, a hőmérő 36 fokot mutatott, a pár száz méteres séta során minden ruhánk átnedvesedett, harminc percnél többet nem is tudtunk dolgozni. Fogalmunk sem volt róla, hogy találtunk-e valamit, majd otthon kiderül.

A harmadik napon Kónya Petivel és Reginával a Mátrába indultunk reggel hat órás találkozással. Lajosházától a Szén-patak völgyét kívántuk átfésülni. Végig turistaút, semmi emelkedő, ebben a melegben jó lesz.

Turistaút helyett azonban vasúti sínek, nyílt terep, és párás, fülledt levegő várt bennünket. A talpfákon és töltésen gyaloglás kifejezetten kellemetlen, ráadásul a vasúti töltés és a sínpár időnként külön nyomvonalon járt, már ahol nem mosta el a víz.

Elsőként a kőfejtőnél álltunk meg, a reggeli párában még a nap sem látszott, de szakadt rólunk a víz. Mellesleg semmit sem találtunk. Feljebb a patakmeder viszont egyre érdekesebb lett, kalcedon, opál, majd az ércesedés nyomai jelentek meg benne, és a víz is segített elviselni a meleget. Pár méter híján a Szalajka-házig mentünk fel, amikor vissza kellett fordulnunk, hogy elkerüljük a délutáni nagy meleget. A zsákmány inkább jelzésértékű volt kisebb érces darabok, kalcedonok kerültek elő, amik csak jelezték, hogy valahol feljebb lehet több is. Megállás nélkül gyalogoltunk vissza Lajosházáig, végig a tűző napon. Időnként persze megtorpantunk, hogy szemügyre vegyünk egy-két csinosabb opált a vasúti töltés kövei között, de mindent otthagytunk, mivel a Cserkő-bányából származnak, ahonnan van bőven anyagunk.

A kocsinál 32 fokot mutatott a hőmérő árnyékban, de Pesten már 37 fok volt. Másnapra még rosszabbat ígértek.

Most éppen február van, odakint már hetek óta mínusz 10 alatt a hőmérséklet, ami eszünkbe juttatta a nyár végi kalandunkat. Időnk most van, így egy kissé késve, de megosztjuk.

A nyár elején jókat szörnyülködtünk, hogy egyes fanatikus gyűjtők képesek voltak 32 fokos melegben Rudabányára menni, ahonnan kiadós hőgutával, és cafatokban leváló bőrrel tértek haza. Mi alapból utáljuk a meleget, így a szabadságunkat augusztus 20. utánra időzítettük, akkor biztos már hűl egy kicsit. Augusztus 10. körül megnéztük az előrejelzést, 28 fokot jósoltak, ami kicsit soknak tűnt, de kibírjuk..

Szállást foglaltunk, megkértük a bányákba az engedélyeket, aztán egyre nagyobb aggodalommal néztük az időjárás előrejelzéseket. A piszok időjósok minden nap tekertek egy kicsit felfelé a termosztáton, így az indulás előtti napon láttuk, hogy az út nagy részét a kellemesnek egyáltalán nem nevezhető 37 fokos melegben fogjuk eltölteni. Nem volt visszaút.

Első nap a szobi Csák-hegyre volt engedélyünk, igyekeztünk minél korábban érkezni. Eleinte egész kellemes volt, de ahogy az árnyék eltűnt a falak tövéből, kezdtünk erősen izzadni. Ráadásul a felső szinten mostanában nem dolgoztak, csak a régi tömböket vésegettük néhány zafír reményében.

Délben aztán eljött az igazság pillanata, eltűnt minden árnyék, ráadásul lementünk az alsó szintre, ahol a friss lövés volt. A friss anyag nem volt különleges, de szép darabok akadtak: borsárga kabaziton félgömbös, és cseppköves kalcitokat találtunk, és nagy vasopál darabok hevertek szanaszéjjel.

A levegő állt, a sötét andezit pokoli hőséget sugárzott, úgyhogy kettőkor menekülőre vettük a dolgot. A bányából kiérve a kocsi külső hőmérője 28 fokot mutatott. El sem tudtuk képzelni, mi lesz másnap 32 fokban.