monstone-blog

A lakásfestés elkészült, minden a helyére került, így újra visszatérünk a bloghoz. Nagyon sok a bepótolni valónk, de most mégsem az időrendet követjük, mivel annyira hihetetlen élményeink voltak a hétvégén, hogy rögtön meg kell osztanunk mindenkivel.

A TIT-es ásványgyűjtőklub pünkösdre a környékünkre (Fertőrákos, Burgenland) szervezett többnapos gyűjtőtúrát, programjaink nagy részét ez tette ki, de volt egy külön kiruccanásunk is Karintiába. A történet több hónapja indult, amikor Regina e-mailt küldött a grazi természettudományi egyetemnek, a Spittal környéki pegmatit előfordulásokról kért információt. Az ásványtani tanszék vezetője nemcsak a kért leírásokat adta meg, hanem azt is felajánlotta, hogy a pünkösdi hétvégén személyesen kalauzol minket a helyszínen. Ilyen ajánlatnak nem lehetett ellenállni, így a szombat este már Spittalban, egy kis panzióban talált hármunkat. Az esti sörözéshez megérkeztek az osztrákok is, rögtön földtani térképeket, ásványmintákat nyomtak a kezünkbe, majd megbeszéltük a vasárnapi túrát is.

Azért elég vicces volt, hogy a három magyar idevetődött amatőr ásványgyűjtőre négy osztrák vezető is jutott, mégpedig nem is akárkik. Prof. Franz W., a grazi természettudományi egyetem tanszékvezetője, Prasnik úr, egy villachi gyűjtő, tiszteletbeli professzor, Josef, Karintia főgeológusa és Harald, aki Spittal környékén vezet gyűjtőtúrákat. Rendkívül kedvesek, barátságosak és informatívak voltak, a másnap reggeli indulástól kezdve már folyamatosan magyarázták, milyen földtani környezetben is járunk.

Első úticélunk a közeli Wolfsberg felhagyott földpát kőbányája volt, ahol még megtalálhatók a pegmatit lencsék nyomai. Kis bozótharc után eljutottunk a bányafal aljába és rövid sziklamászással elértük a magasabban elhelyezkedő félig nyitott táróféleséget. Már előre közölték, nem sok esélyünk van rátalálni az itteni ritka foszfátokra, megmutatták, hol érdemes keresgélni, majd neki is álltak a kalapálásnak. Mivel nekünk nem túl sok hely jutott, szétszéledtünk a táró belsejében, hogy valamit majdcsak találunk. Kb. 1 óra hiábavaló kopácsolás után mégis felgyorsultak az események, amikor Regina megkérdezte a professzort, “mi ez a rózsaszín?” Ezek után mindenki kicsörtetett a bozótból, és lázas keresgélés kezdődött a kő többi darabja után. Végül azt a követ találtuk gyanúsnak, amit az előttünk járt ásványgyűjtők a tűzrakóhely melletti üldögélésre használtak. Walter prof és Prasnik úr nekiláttak a kő tudományos célú szétcincálásának, és minden egyes barbirózsaszín folt előkerülésekor hangosan örültek.

A talált ásvány valószínűleg lepidolit (lítium-csillám), amit ezen a lelőhelyen még senki sem talált. Harald, a helyi ásványos volt a leginkább kiakadva, aki már több, mint 200-szor járt itt gyűjteni.. Reginát körbecsókolták, kinevezték az ásványok királynőjének, majd következett az osztozkodás. Miután kiválogatták a múzeumnak és az egyetemnek szánt példányokat, szétosztottuk a maradékot, a hatalmas kőtömbből egy morzsa sem maradt.

Útban a következő helyszínre megálltunk még egy kis városban (Gmünd), hogy megünnepeljük a nagy felfedezést egy, az alkalomhoz méltó túrótortával és capuccinoval. Célunk most a gyönyörű Maltatal volt, ahol már egyre több havas hegycsúcs tünedezett fel. A táj több volt mint idilli, hamisítatlan alpesi völgy, a kőfejtőtől néhány száz méterre Karintia legnagyobb vízesése, a kb. 200 méter esésű Fallbach morajlott, az ég kék, a tehenek legelnek, a kőfejtő önmagában is látványos kőzete (granodiorit-gneisz) telis-tele ásványokkal. Annyit még tudni kell erről a kőfejtőről, hogy itt tilos az ásványgyűjtés, csak Walter professzor kapcsolatainak köszönhetjük, hogy mégis bejutottunk. Annyira telegyűjtöttük magunkat, hogy elhatároztuk, az ausztriai gyűjtőutak külön fejezetet kapnak majd a honlap ásványos részén, a zsákmányról készült fotókat idővel majd ott lehet megtekinteni.

Annyi időnk maradt még, hogy a völgy még egy vízesését, a Gößfallt megnézzük, megpróbáltuk megköszönni vezetőinknek kedvességüket, aztán már csak a hazafelé tartó 375 km maradt hátra.