monstone-blog

Két napja beszéltük meg Bartók Józsival, hogy közösen elmegyünk gyűjteni. Józsit már vagy 6-7 éve ismerjük és kedveljük, amikor az Ezüstfenyőben dolgozott, mindig ott szálltunk meg, hogy reggelente és esténként jókat dumálhassunk vele. Most kihasználtuk az alkalmat, hogy vele felmehetünk kocsival is a Kánya-hegy tetejéig, így Regina a rossz térdével végre feljuthatott idáig.

Először gyorsan megnéztük a füstkvarcos lelőhelyet a gerinc nyugati oldalán, ami mostanában elég divatos lett. Öt éve jártunk itt, és már akkor is voltak gödrök szép számmal, de most a mohó gyűjtők egy kisebb bányát ástak a Mária-akna mellett. Nekünk nem a méret a lényeg, a többiek által félredobált kövek között is találtunk szép kis füstkvarcokat, néhányat eltettünk, és már mentünk is tovább. Józsi javasolta a gerinc keleti oldalát, mert ott erdőirtás volt, és így sok régi horpa vált hozzáférhetővé. Sietnünk is kellett, mert a nap kezdett egyre jobban tűzni, és nyílt terepen fogunk gyűjteni.

Az irtáson már forróság volt, nem kellett csodálkozni, hogy negyed óra múltán már mindannyian az erdő szélén voltunk ismét, a fák alatt. Nagy kristályokat, illetve érces anyagot nem találtunk, pedig érdekesek voltak  a kövek, gyakori volt a színtisztán apró kvarckristályokból összeálló kőzet, illetve a papírpát utáni álalak. Közben néha távoli morajlásokat hallottunk, de nem láttunk semmi aggasztót, úgyhogy szép nyugodtan visszamentünk a kocsihoz.

Legurultunk a Teréz-táróig, mert Józsi megígérte, hogy kívánságunkra mutat nekünk egy jó büdös meddőhányót. A büdösség biztos jele annak, hogy a meddőhányó érces anyagot is tartalmaz. Ahogy megálltunk a kocsival, odaért a zivatar is. Kivártuk, hogy elálljon, utána elindultunk. Mielőtt elkezdtük volna az ereszkedést a Teréz-táró felé, megálltunk fotózni, mert a látvány fantasztikus volt. Az eső hatására a hegyek és az erdők “füstölni” kezdtek, hatalmas gőzfelhők emelkedtek mindenfelé, egészen földöntúli volt a látvány. Ekkor újra szakadni kezdett az eső, vissza a kocsiba, majd újabb fél óra várakozás után ismét elindultunk. A mellig érő vizes fűben teljesen eláztunk, közben ismét esni kezdett, de már nem volt érdemes visszafordulni. A Teréz-táró után 100 méterrel ott büdösködött a Csengő-bánya hatalmas meddőhányója, mi meg nekiálltunk keresgélni. Porrá szétesett bontott andezit fedi a hányót, követ a felszínen alig lehet találni, az eső, illetve az erdőben rekedt gőz miatt nem volt igazán fényes a hangulatunk, de jónéhány ércesnek tűnő darabot összeszedtünk, és el is pakoltunk, bár az eső miatt igazából nem tudtuk, mit találtunk.

Délután kettő lévén bementünk a Múzeum kávézóba egy jó kávéra, és haditanácsot tartottunk, hova menjünk még. Kőkaput találtuk ki, mert ott a védett területen tilos a gyűjtés, de hátha kihozott valami érdekeset az árvíz. Kishutához érve ismét szakadni kezdett az eső, és elsötétült minden. Áradó patak, kidőlt fák, földcsuszamlások végig a völgy mentén. A Kőkapu Hotelnél tiszta káosz fogadott bennünket. A csónakázótó félig már leeresztve, mivel az áradás feltöltötte hordalékkal, az út beszakadva, a patak mentén mindenfelé hordalék szétterítve. A zivatar éppen a fejünk felett volt, nem lett volna tanácsos kalapálni, ráadásul olyan sötét volt, mintha este kilenc lenne, pedig csak délután 3 volt.

Visszavittük hát Józsit Telkibányára, és mikor elbúcsúztunk tőle, vacogtunk a hidegtől.