monstone-blog

A gyűjtés második napjától kezdtük csak fő célpontunkat, a Mátra ÉK-i részét felderíteni. Első utunk a Darnó-hegy völgyeibe vezetett, mivel itt mi még sohasem jártunk, a hegy különleges kőzete meg igencsak figyelemre méltó. A Mátrát alkotó , csaknem kizárólag vulkáni kőzetektől eltérően itt egy “idegen testet” találunk, egy valamikori óceán kérgének “felkenődött” maradványait. Az itt fellelhető ásványok se nem nagyok, se nem látványosak, mégis puszta jelenlétükkel segítenek megérteni a földtörténeti ókorban lejátszódó eseményeket.

Az első hely amit kinéztünk magunknak, a Mély-völgy elején nyitott Várfalvi kőfejtő volt, ez még Regina számára is fehér folt volt ezidáig, ezért még az odavezető utat is meg kellett találni. Térképek alapján úgy döntöttünk, hogy Szajla felől próbálkozunk először, a falu végén azért megerősítést kértünk a helyiektől. Az útbaigazítás után már könnyedén odataláltunk, ráadásul egy idő után a földutat borító vörös kőtörmelék is jelezte, hogy jó úton járunk, és egyszer csak a semmi közepén már tábla is mutatta az irányt. Nem tudtunk előre semmit a tulajdonviszonyokról sem, ott helyben viszont nem láttunk gépeket és embereket, valószínűleg csak időszakosan működik.

Már csak az volt hátra, hogy előkapjuk a kalapácsokat, és megvizsgáljuk a helyet. Első körben csak elég rusnya, és rozzant állapotban lévő kalcitot és laumontitot találtunk. További kotorászás során azonban, a bánya felső szintjén egyszer csak rábukkantunk az első malachitra, amit pedig még a szakirodalom sem említ ezen a helyen. Ettől aztán fellelkesedtünk, bár ezek sem voltak túl szép darabok, de azért némi munkával sikerült tűs/sugaras kristályos példányokat is találni. Ezután már sokminden nem került elő, csak néhány épebb kalcit, így inkább átköltöztünk a következő célponthoz, a Hosszú-völgyhöz.

A 24-es útról nyíló völgy elején letettük a kocsit, és gyalog indultunk a narancssárga könyvben is szereplő lelőhely felderítésére. Kellemes sétával értük el az első mellékvölgy bejáratát, ahol már fel is tűntek az első kvarcitos darabok, és kezdődhetett a keresgélés. Egy kis vízmosás mentén forgattuk át a köveket, szerencsére még a nagy őszi ellenség, az avarréteg sem volt túl vastag. Hamarosan meg is lettek az első epidotos darabok, de aztán a még nagyobb zsákmány reményében tovább indultunk a völgyön fölfelé. A patakmeder teljesen vízmentes és könnyen járható volt, így nagyrészt azt vizsgáltuk át, de semmi érdemlegeset nem találtunk. Így jutottunk el a völgy közepénél nyíló kőfejtőig, de ott hiába néztük át a kőtörmeléket és hiába találtuk meg az albit eret a falban, itt sem volt szerencsénk tulajdonképpen semmihez.

Közben már a visszaútra kellett gondolnunk, hiszen azért már elég korán sötétedik. Sajnáltuk, hogy nem jutottunk el a völgy végéig, és már arra sem volt idő, hogy újra, tüzetesebben átnézzük a legelső, legeredményesebb völgybejáratunkat. A kocsival aztán Recsk irányába indultunk, itt néhány száz méterre még láthattuk kitáblázva a Várfalvi kőfejtőbe vezető földutat, de azt hiszem mi jobban jártunk a szajlai, rövidebb úttal.

A zempléni út után nem sokkal már meg is terveztük októberre a következő többnapos gyűjtést. Az az eszünkbe sem jutott, hogy az utolsó pillanatban azért kell majd aggódnunk, nehogy hó borítsa a köveinket. Márpedig pont az első, bemelegítésnek szánt célpont, a Nagylápafő környékén volt némi havazás indulásunk előtt. A valós helyzetet csak egyféleképpen deríthettük ki, mindenki beöltözött az igencsak korai télhez, és nekiindultunk a Mátrának.

A Kékes és a Galyatető környékén ott is volt a beharangozott hó, szerencsénkre csak foltokban, és még nagyobb szerencsénkre ahogy leereszkedtünk a Rudolf-tanyához, már a hóhatár alá jutottunk. Igen borongós hidegben indultunk meg az erdészeti úton, a fő cél most a Nagylápafő II-es táró, más néven “dundasitos” volt. Útközben azért természetesen ránéztünk a legismertebb IV-es táró hányójára is, abban továbbra sem lehet csalódni, ideális kotorászó hely továbbra is a kezdőknek, hiába járnak annyian erre, még mindig könnyedén találni szfaleritet, galenitet, kalkopiritet. A megtalálása viszont egyre nehezebb, 3-4 éve már messziről ki lehetett szúrni a környezetétől nagyon elütő, szürke hányót, mára viszont annyira felnőttek az útszéli fák, hogy aki nem tudja, hol keresse, könnyen elsétálhat mellette.

De ide éppen csak bepillantottunk, inkább a II-es táró keresésére indultunk. Ennek a felkutatása már nem is volt annyira egyszerű, fölülről semmi sem látszik, a rendkívül meredek oldalon pedig igen meggondolandó, nekiálljunk-e leereszkedni. Végül ahol a tárót gyanítottuk, és esélyt is láttunk a leereszkedésre, Gábor előre ment felderíteni a helyet, és rövid bóklászás után meg is találta a hányót, indulhatott a kalapálás. Ez sem egy túl nagy hányó, de kevesen ismerik, így jóval nagyobb szfaleritek, galenitek bukkantak elő, és persze a szép zöld másodlagos ásványok is. Egyedül dundasittal nem találkoztunk, persze ebben szerepet játszhat az illető ásvány igen kis mérete is, mikroszkóp nélkül tulajdonképpen reménytelen a próbálkozás. Talán majd az itthoni átvizsgálásnál valamelyik szfalerit repedésében még összefutunk vele.

Habár semmi egetrengetőt nem találtunk, mégsem volt eredménytelen a bemelegítő gyűjtés, így elégedetten indultunk hazafelé. Már csak egy szalamandra fotózására álltunk meg, szerencsétlen annyira le volt merevedve a 2-3°C-os hidegben, hogy el sem tudott futni a kamera elől, és ezzel tökéletes modellnek bizonyult.