monstone-blog

Nyári zempléni túránk második napját röviden úgy is összefoglalhatjuk: munka. Már tavasszal is kotorásztunk a telkibányai Gyepű-hegy egyik nagy hányóján, és a hazavitt köveken szép, de kicsi ezüstásványokat találtunk, meg egy pici aranyat, és most úgy döntöttünk, hogy szisztematikusan átnézzük a felszínen heverő hányóanyagot.

Elég kimerítő munka, leülni nehézkes, mert vagy a fenekedbe áll bele egy éles kő, vagy legurulsz a  meredek oldalon, ezért a lejtővel szemben guggolsz órákon keresztül, és forgatod át a köveket, kalapálsz, nagyítózol. Feri be is sokallt (amúgy sem érdeklik a miniatűrök), úgyhogy elmentem vele a környékbeli gödrökhöz kvarcozni, legalább addig kiegyenesíthettem a lábaimat. Sajnos a nyári melegtől a gödrökből kikerült anyag keményre sült, és beporosodott, szinte semmit sem lehetett látni. Tavasszal pedig itt csillogott minden a hóolvadás után. Az egyik gödör falából azért sikerült kikotorni néhány termetesebb kristályt, aztán visszamentünk Reginához és Mónihoz, akik addig szorgalmasan dolgoztak.

Egy-két órával később végeztünk a teljes átnézéssel, összeszedtük magunkat, és levonultunk a völgybe a tárók közötti patakmederben lapuló régi meddőhányóhoz. A patakban semmi víz nem volt, így könnyebb volt keresgélni benne. Sikerült is kiemelni egy gyanús tömböt, amiben volt is értékelhető ásvány. Az üregeiben ezüstásványokkal borított dolomitkristályok lapultak, “csak” ki kellett kalapálni a tömör kvarcból.

Végül az eredmény a vártnál kevesebb ezüstásvány, viszont meglepően sok, és egész szép dolomit.

Meglehetősen régen frissítettünk a honlapon, pedig lett volna mit, de az időhiány, és a nyári melegben ránk telepedő lustaság erősen hátráltatott bennünk. Hogy mégis elkezdjük kibogozni az összegyűlt élményeink kusza halmazát, egy viszonylag új élménnyel indítjuk újra a blogírást.

Augusztus végén ismét Telkibányára indultunk, mivel a tavaszi túra után úgy éreztük, hogy túl sokat hagytunk ki, és mindenképpen folytatni akartuk. Ezúttal is Reginával együtt indultunk, de most velünk volt Feri is, akivel már kalandoztunk itt-ott. Nem készítettünk túl szoros tervet, egy-két fix célponton kívül inkább a könnyű, rövid gyűjtögetések, vagy a felfedezés volt előtérbe helyezve.

Ilyen rövid felfedezőúttal nyitottunk Regécen, ahol a Serfőző-hegy tetején lévő riolitos kőzeteket akartuk megkutatni. Felballagtunk a hegytetőre, és megtaláltuk a riolitos köveket, amikben apró, de szép tiszta hegyikristályok fordulnak elő kevés kalcedon kíséretében. A kövek átforgatása közben azonban nem vettük észre, hogy rossz irányba fordultunk, és a Serfőző-hegy kb. 1,5 km-es gerince helyett egy kis mellékgerincen ereszkedve egyszer csak a völgyben találtuk magunkat. Bosszankodtunk egy sort, de nem másztunk vissza, inkább a hegyet megkerülve jutottunk vissza a vár alatti parkolóba, ahol egy-két megkövül nád- és fadarabbal kárpótoltuk magunkat.

Ebből is látszik, hogy a felfedező út ritkán sikeres, de szükség van rá, mert nem lehet arra számítani, hogy az ismert lelőhelyek az idők végezetéig szebbnél-szebb példányokat fognak szolgáltatni, kellenének az új helyek is.

Hogy aznapra jusson valami érdemleges is, átmentünk Fonyra, ahol mi még nem jártunk, de Regina tudta, hogy hol van a kovás fák lelőhelye.  A lelőhely két nagyobb gödör nem túl messze egymástól, az odavezető út borzalmasan rossz, de mégis néhány környékbeli lakos úgy döntött, hogy kiválóan megfelel (illegális) szemétlerakónak.  A szemét  a 30 fokos melegben “diszkréten” bűzlött, mikor átvágtunk rajta a tisztán maradt részek felé. Pedig szép anyag található itt, rengeteg a megkövült nád, a kovás fa kalcedonnal és opállal, helyenként a köveket piros cinnabarit színezi. Sokáig bogarásztunk volna, de a meleg, az árnyék hiánya, és a büdös levegő nem marasztalt, így is egy rövid óra alatt sok szép darab összejött.

Ideje volt elfoglalni a szállásunkat Telkibányán, de még előtte a most már hagyományos Gordon-bérci rövid túránkat is beiktattuk, ami inkább már babona, mint érdemleges gyűjtés. A király-kúti parkolóban kisebb tömeg volt, az egyik nyitott autóból Zámbó Jimmy (király és mesterlövész) összes műve harsogott, hogy senki ne maradhasson ki az élményből, úgyhogy pánikszerűen húztunk fel az erdőbe. Regina és Feri gyűjtött néhány darabot, mi inkább csak nézelődtünk, és megállapítottuk, hogy itt is rohamosan szaporodnak a gödrök.

Húzós nap volt, jó volt este az Ezüstfenyőben egy jó sör mellett beszélgetni.

Nem indult túl biztatóan a pünkösdi hétvége, szombat reggel zuhogó esőre ébredtünk, és hiába lestük az időjós honlapokat, kora délutánig kitartó esőt találtunk mindegyiken. Bepakoltunk hát mindent a kocsiba, ami csak egy kicsit is véd a víztől, és nekivágtunk. A TIT-es csapattal a badersdorfi kőfejtőnél találkoztunk, majd némi hezitálás után mindenki felvette sapkáját/esőkabátját, fogta a kalapácsot, és megindult a bányába.

Habár a kedvünket jócskán megcsappantotta a nedves és hideg idő, volt azért kellemes hatása is. A kőfejtő frissen mosott kövei mély zöld színekben ragyogtak, kiemelkedett a szerpentin teljes szépsége. Jelentőségét csak akkor értékeltük igazán, amikor néhány óra múlva, az eső elálltával minden kő visszaszürkült.

Hatalmas hátránya viszont az esőben gyűjtésnek, hogy bár Badersdorf viszonylag gazdag ásványokban, a csillogó víz alatt ezek felismerhetetlenek, így nagyrészt csak találomra gyűjtöttünk, abban bízva, hogy a kövek otthoni tovább boncolása során mégis lesz valami zsákmány. Azért akadtak ott ilyen körülmények között látható ásványok is, gyűjtöttünk a mindenhol fellelhető szerpentin ásványokból és a szembetűnő azurit/malachit foltokból is. Így, bár majdnem végig zuhogott az eső, és csak a bánya É-i, Ny-i szerpentines részét néztük meg, mégsem távoztunk elégedetlenül. Távoznunk pedig időben kellett, mivel ekkor vette kezdetét a karintiai kiruccanásunk.

Következő találkozónk a TIT-esekkel hétfőn reggel már Paulibergen volt. Itt teljesen más kőzettel találkozhattunk, hiszen a hegy bazaltja a balatonfelvidéki tanúhegyekkel rokon. Burgenlandban itt található a legtöbb ásványfajta, egyetlen gond van velük, hogy rendkívül picik. Ez a tény azért sokaknak elvette a kedvét, pedig az apró hólyagüregekben igen változatos és csinos ásványokat lehet találni. A meghatározásukkal azért bajban voltunk, kb. 10 félét be tudtunk azonosítani, de a többinél további kutatásokra lesz szükség. Még a frissen beszerzett Burgenland ásványai könyv sem sokat segített, várnunk kell a hamarosan végre megjelenő összefoglaló leírásra Paulibeg ásványairól.

A társaság zöme végül is megnyúlt ábrázattal távozott a busz irányába, hogy “itt nincs is semmi”, a hangulat csak néhány hét múlva változott, amikor többen rádöbbentek a mikroszkóp segítségével, milyen ragyogó dolgokat is vittek haza, és még mi lehet az, amit otthagytak.

A többiek távoztával mi még maradtunk egy darabig Kónya Petivel a bazalttudóssal, de még így sem sikerült a teljes bányát végigjárni. Így viszont nem jutottunk a következő bányába, Rumpersdorfba, az ottani kövekből Regina hozott nekünk egy kis ízelítőt ( 1 mázsát).

Azért a közeljövőben igyekszünk még kihasználni a Pauliberg közelségét, és teszünk még látogatást a sógoroknál.

A lakásfestés elkészült, minden a helyére került, így újra visszatérünk a bloghoz. Nagyon sok a bepótolni valónk, de most mégsem az időrendet követjük, mivel annyira hihetetlen élményeink voltak a hétvégén, hogy rögtön meg kell osztanunk mindenkivel.

A TIT-es ásványgyűjtőklub pünkösdre a környékünkre (Fertőrákos, Burgenland) szervezett többnapos gyűjtőtúrát, programjaink nagy részét ez tette ki, de volt egy külön kiruccanásunk is Karintiába. A történet több hónapja indult, amikor Regina e-mailt küldött a grazi természettudományi egyetemnek, a Spittal környéki pegmatit előfordulásokról kért információt. Az ásványtani tanszék vezetője nemcsak a kért leírásokat adta meg, hanem azt is felajánlotta, hogy a pünkösdi hétvégén személyesen kalauzol minket a helyszínen. Ilyen ajánlatnak nem lehetett ellenállni, így a szombat este már Spittalban, egy kis panzióban talált hármunkat. Az esti sörözéshez megérkeztek az osztrákok is, rögtön földtani térképeket, ásványmintákat nyomtak a kezünkbe, majd megbeszéltük a vasárnapi túrát is.

Azért elég vicces volt, hogy a három magyar idevetődött amatőr ásványgyűjtőre négy osztrák vezető is jutott, mégpedig nem is akárkik. Prof. Franz W., a grazi természettudományi egyetem tanszékvezetője, Prasnik úr, egy villachi gyűjtő, tiszteletbeli professzor, Josef, Karintia főgeológusa és Harald, aki Spittal környékén vezet gyűjtőtúrákat. Rendkívül kedvesek, barátságosak és informatívak voltak, a másnap reggeli indulástól kezdve már folyamatosan magyarázták, milyen földtani környezetben is járunk.

Első úticélunk a közeli Wolfsberg felhagyott földpát kőbányája volt, ahol még megtalálhatók a pegmatit lencsék nyomai. Kis bozótharc után eljutottunk a bányafal aljába és rövid sziklamászással elértük a magasabban elhelyezkedő félig nyitott táróféleséget. Már előre közölték, nem sok esélyünk van rátalálni az itteni ritka foszfátokra, megmutatták, hol érdemes keresgélni, majd neki is álltak a kalapálásnak. Mivel nekünk nem túl sok hely jutott, szétszéledtünk a táró belsejében, hogy valamit majdcsak találunk. Kb. 1 óra hiábavaló kopácsolás után mégis felgyorsultak az események, amikor Regina megkérdezte a professzort, “mi ez a rózsaszín?” Ezek után mindenki kicsörtetett a bozótból, és lázas keresgélés kezdődött a kő többi darabja után. Végül azt a követ találtuk gyanúsnak, amit az előttünk járt ásványgyűjtők a tűzrakóhely melletti üldögélésre használtak. Walter prof és Prasnik úr nekiláttak a kő tudományos célú szétcincálásának, és minden egyes barbirózsaszín folt előkerülésekor hangosan örültek.

A talált ásvány valószínűleg lepidolit (lítium-csillám), amit ezen a lelőhelyen még senki sem talált. Harald, a helyi ásványos volt a leginkább kiakadva, aki már több, mint 200-szor járt itt gyűjteni.. Reginát körbecsókolták, kinevezték az ásványok királynőjének, majd következett az osztozkodás. Miután kiválogatták a múzeumnak és az egyetemnek szánt példányokat, szétosztottuk a maradékot, a hatalmas kőtömbből egy morzsa sem maradt.

Útban a következő helyszínre megálltunk még egy kis városban (Gmünd), hogy megünnepeljük a nagy felfedezést egy, az alkalomhoz méltó túrótortával és capuccinoval. Célunk most a gyönyörű Maltatal volt, ahol már egyre több havas hegycsúcs tünedezett fel. A táj több volt mint idilli, hamisítatlan alpesi völgy, a kőfejtőtől néhány száz méterre Karintia legnagyobb vízesése, a kb. 200 méter esésű Fallbach morajlott, az ég kék, a tehenek legelnek, a kőfejtő önmagában is látványos kőzete (granodiorit-gneisz) telis-tele ásványokkal. Annyit még tudni kell erről a kőfejtőről, hogy itt tilos az ásványgyűjtés, csak Walter professzor kapcsolatainak köszönhetjük, hogy mégis bejutottunk. Annyira telegyűjtöttük magunkat, hogy elhatároztuk, az ausztriai gyűjtőutak külön fejezetet kapnak majd a honlap ásványos részén, a zsákmányról készült fotókat idővel majd ott lehet megtekinteni.

Annyi időnk maradt még, hogy a völgy még egy vízesését, a Gößfallt megnézzük, megpróbáltuk megköszönni vezetőinknek kedvességüket, aztán már csak a hazafelé tartó 375 km maradt hátra.

A börze másnapján korán indultunk, hogy útközben felvegyük Reginát és Kónya Petit a bobai vasútállomáson (aki nem tudná, hol van Boba, keresse Nagypirit és Kispirit mellett), és már mentünk is Bazsiba, ahova végre volt engedélyünk. Ásványaink eddig is voltak innen, de engedély híján csak a bejárat melletti meddőn gyűjthettünk, ahol mindig meglátogatott minket a bánya kb. 25 cm magas őrkutyája. Kis termete ellenére nagy kutyákat megszégyenítő módon tudott ugatni, de egyébként nagyon barátságos volt. Mindig szégyelltük, hogy nem volt nálunk valami finomság, így most egy pár virslivel felszerelkezve érkeztünk.

A régi kutya helyett azonban egy még kisebb eb fogadott minket, aki azonnal hanyatt vetette magát, hogy kiköveteljen egy kis vakargatást. Az őr aztán elmondta, hogy a régi kutyát eltiporták a gépek – sajnos ez gyakori a bányákban. Gyorsan bemutattunk egy virslit a kutyának, de nem volt igazán kiéhezve, mert azonnal eldugta az egyik kőkupacba, aztán jött velünk gyűjteni. Lehet, hogy azért olyan rosszak az utak, mert a kőzúzalékban virslik is vannak?

A kutyus többé-kevésbé végig velünk jött, időnként szinte függőleges falakon is fel-le közlekedett, láthatóan otthon volt a bányában. Időnként azonban úgy döntött, hogy nekünk nem a kövekkel, hanem vele kellene foglalkoznunk, ilyenkor bebújt a lábunk közé, megugatta a kalapácsot és vakartatta magát. Az ember békésen, elmélyülten kalapálgat a kőkupac tetején, egyszer csak valami kicsi, szőrös állat átnyomakodik a feneke alatt, hát el lehet képzelni, hogy majdnem leestünk a kövekről a csiklandós meglepetés miatt.

Közben azért gyűltek az ásványok, a szép kék üregekben főleg aragonitot, kalcitot és phillipsitet találtunk. A bányára jellemző 5-6 cm-es rózsaszínű aragonitok sajnos a nagyméretű kőtömbök üregeiben lapultak, és mire az üreget tartalmazó kődarabot leválasztottuk, az összes kristály kipotyogott. Mivel éppen most frissítettünk ásványfotókat, az új gyűjtés eredménye csak később lesz látható, de addig is egy kis ízelítő az első fotókból. Aztán júniusban még egyszer idelátogatunk, akkor a TIT-es csapattal együtt.

Komlóska, Tolcsva

Bírtunk volna maradni még egy pár napig, de csodaországból vissza kellett térnünk a valódi világba, így összecsomagoltunk és hazaindultunk. Hogy ne legyen annyira sokkoló a dolog, beiktattunk még két gyűjtést a visszaútra a hegység déli oldalán.

Az első hely Komlóska volt, sokat tanakodtunk, megkockáztassuk-e a Szkalka meredek oldalát ebben a sárban, míg végül inkább a Barlang-hegy délkeleti nyúlványát választottuk. Nem tudjuk, milyen lett volna a Szkalka, de ez a lankás, helyenként kisebb kaptatókkal tarkított út maga volt a pokol. Eddig is gond volt a sárral, de ez a mostani keményen tapadt a cipőre kilós koloncokat alkotva, ráadásul rettenetesen csúszott is. A túrabotokat úgy kellett kirángatni a földből, Regina botjának vége örökre benne is maradt. A kaptató tetején a sarat csak bicskával tudtuk levakarni. Cserébe viszont terülj asztalkám várt minket, rengeteg változatos kő formájában. Első látásra nem voltak valami vonzóak a sáros kövek, de jobban megnézve, vagy szétütve előbukkantak a hely különlegességei. Itt ugyanis “csak” kalcedon és opál található, de szinte mindegyik darab kalcit vagy aragonit utáni álalak. Gyakori a fekete és zöldessárga opál, a piszkosfehér, kékesszürke kalcedon.

Az út mellett időnként hatalmas tömbök hevertek, az egyiknek a teljes közepe 5-8 cm hosszú aragonit utáni álalakokból állt, bár kissé molyrágta jellegű volt, de mindenképpen érdekes. Találtunk tömböket, amik réteges forrásmészkő utáni álalakokból álltak, és a rétegeket világoskék kalcedon borította. Persze jónéhányukat majd vágni és csiszolni kell majd, hogy szépségük igazán megmutatkozzon. Rendesen megszedtük magunkat, és visszafelé inkább bevetettük magunkat dzsumbujba, mintsem a sárban csússzunk lefelé.

Végül, levezetésképpen Tolcsvára mentünk, az Elő-hegy oldalára. Ez tulajdonképpen az erdőhorváti lelőhelysorozat legdélebbi vége, itt nem túl magasan a szőlők között jáspis-kalcedon telérek futnak. Erdőhorvátiból már sok kövünk van, így csak ímmel-ámmal gyűjtögettünk, Regina azonban még bírta, mint mindig, ha anyagot lát. Az anyag ugyan szép volt, de semmi különleges. Legjobban nem is a színes köveknek örültem, hanem egy jellegtelen kődarabban üldögélő 1-2 mm-es tridimitcsoportnak, tizedmilliméteres hematitkristályokkal. Végre valami változatosság..

Délután kettőkor gyanúsan sötétedni kezdett, kipillantva a hegyek fölé észrevettük, hogy komoly eső közeleg, úgyhogy befejezettnek nyilvánítottuk a túrát és kissé farnehéz kocsinkkal hazafelé vettük az irányt.