monstone-blog

Nyíri,Bózsva

Erre a napra merészen két helyszínt is terveztünk, ahol eddig még egyikünk sem járt. Első célpontunk Nyíri volt, itt több lelőhely is van, de minket igazából csak az érdekelt, ahol az aragonit utáni álalakokat lehet találni. Az aragonit eredeti hatszöges, oszlopos alakját megtartva szép színes kalcedonok alakultak ki, némi opállal kombinálva. A szakirodalomból tudtuk, hogy merrefelé kell keresni, de előző nap Bartók Józsi besegített, hogy kb. 100 m pontossággal rátaláljunk.

Hideg, szürke időben indultunk fel a hegyre, egy cuppogós, puha sárral borított földúton, azután még az eső is eleredt. Nem voltunk valami fényes hangulatban, de szép lassan felmásztunk a hegyre, és ahol már úgy gondoltuk, hogy közel vagyunk a lelőhelyhez, megálltunk, és én elindultam a bozótba felderítésre. Viszonylag hamar találtam két nagy, sáros gödröt, mellette szétdobált kövekkel, úgyhogy elindultam visszafelé, ahol Mónit és Reginát hagytam, de nem volt ott senki. Száz méterrel lejjebb találtam rájuk, ahol már javában aprítottak egy kupac követ. Színes, de nagyon tömör kalcedonok voltak, semmi különlegesség, így gyorsan áttelepültünk a gödrökhöz. Már az első kézbe vett kődarabon ott virítottak az aragonit oszlopocskák, ráadásul mintegy varázsütésre a nap is kisütött, így visszatért a kedvünk is. Elsőre nem tűnt soknak a kidobált kőmennyiség, de hamar rájöttünk, hogy a tél ellenére magas fű alatt még rengeteg anyag van, csak ki kell tapogatni. Kapitális példányokat persze így nem lehet találni, de érdekes részleteket tartalmazó darabokból így is annyit találtunk, hogy alig bírtuk lecipelni.

A második célpontunkról már nem voltak ilyen pontos információink, csak annyit tudtunk, hogy Bózsva és Telkibánya között a Fekete-hegyen, valahol a Kis-Fekete-hegy magasságában opálokat lehet találni. Térkép alapján kocsival a bózsvai Szuha Panzióig mentünk, de útközben kénytelenek voltunk megállni fotózni, mivel a falu és a panzió közti kis műutat igencsak látványos riolittufába mélyítették. A parkolótól gyalog indultunk az Emberkőt érintve a Fekete-hegy felé. Egy ideig a szűk völgyben haladtunk, ahol még hófoltok is megmaradtak, de aztán oldalirányba ki kellett kapaszkodni egy meredek gerincre. A kaptatón feljutást megnehezítette, hogy a levelek alatt csúszós sár lapult, Regina térde ki is készült a botladozástól. A gerinc feletti újabb csúszós kaptatót meglátva kénytelenek voltunk a visszafordulás mellett dönteni, hiába volt túrabotunk, a visszaút túl kockázatos lett volna. Óvatosságunknak külön lökést adott, hogy estére hivatalosak voltunk a híres Hartmann Béla féle ragulevesre, már pedig azt kár lett volna lekésni.
Móni még talált néhány természetes bonsait, amik nagyon aranyosak voltak, lefotózta, aztán szép óvatosan visszacsúszkáltunk a völgybe.

A Gyepü-hegy

Tudjuk, hogy az egész Zemplén tele van a kvarc különböző változataival, mint hegyikristály, ametiszt, kalcedon vagy opál, egy napot mégis arra szántunk, hogy érces ásványokat keressünk, tudva hogy pár milliméternél nagyobbat nem találunk. A középkori bányászok a fáradtságos munkával kitermelt ércet olyan hihetetlen hatékonysággal válogatták, hogy szinte csak mikroszkópikus méretek maradtak. Ráadásul a bányászkodás pár száz éve folyt a területen, azóta csak pusztulnak a meddőhányók.

Mindannyian voltunk már a Fehér-hegyen, a Veresvíznél és a Kánya-hegyen, de a Gyepü-hegyi tárókat még nem kutattuk, úgy hogy most arra esett a választás. Háromfős kis csapatunk neki is indult reggel, hogy legyűrje az akadályokat. Az első próba már az út elején várt ránk, a Telkibányáról kivezető mellékutcában annyi lócitromon kellett átvergődni, mintha méneseket tereltek voltak erre. A Malom-hegyen vezető úton már csak a sártenger nehezítette a haladást, no meg az, hogy a sárban folydogáló patakból szép színes kalcedonok bukkantak ki időnként.

Több, mint egy óra alatt gyűrtük le az alig két kilométeres utat az első állomásig, a Helén-táróig. Regina és Móni nekiálltak keresgélni, addig elmentem felderíteni a környéket. Az András-táró feletti részen komoly horpamezőt találtam, de sajnos be volt kerítve, és nem kívántunk bemászni. Ezenfelül egy hatalmas horpahányó és friss ásás tűnt ígéretesnek. Felkerekedtünk, és először a friss ásást kutattuk meg. Az elkövetője hegyikristályt kereshetett, mást mi sem találtunk. A gödörfalból időnként termetes kristályok jöttek elő, meg néhány erősen kilúgozódott papírvékony telérkvarc darab.

Továbbmentünk a nagy horpabányához, amiről kiderült, hogy egy beszakadt akna, valószínűleg a Bajor-akna. Nagyon ígéretesnek tűnt, hogy azonnal rengeteg hatalmas sejtes-üreges kvarctömböt találtunk, amiket munkába is vettünk. Ércszemcsék nagyon ritkán kerültek elő, leginkább szfalerit és markazit, de egy agyagos darabon mm körüli fakósárga lemezkéket találtunk, ez pedig igen jó eséllyel arany. Az akna fölötti részen több ásásnyomot is találtunk, benne füstkvarc és ametiszt darabkákkal.

Leereszkedtünk ismét a Baglyas-völgybe és megkerestük az András- és a János-tárót. A két táró között a patakmeder mellett rengeteg a meddőkőzet, de csak ímmel-ámmal kutattunk, mivel az elöregedett, a patak által többször átmosott anyagban már nem reméltünk semmit. Móni azért talált valamit, ami leginkább szideritre, vagy dolomitra emlékeztetett, és mivel az ritkaság, így eltettük.

Visszaúton meg kellett állapítanunk, hogy a sár nem száradt semmit, sőt a kőzetrakományunk miatt még mélyebbre süllyedtünk.

A miskolci ásványbörze

Blogírás közben kopog a havaseső az ablakon, így utólag is elég bizarrnak tűnik, hogy március elejére időzítettük az idei első többnapos nyaralásunkat ásványgyűjtést. Ahogy közeledett az időpont, úgy bűvöltük az időjárás jelentéseket, hogy legalább a hó olvadjon el (ez sikerült is), azután nekiindultunk a Reginával közösen szervezett útnak.
Első állomás a miskolci ásványbörze volt, tulajdonképpen ehhez igazítottuk az egész utat. Az ország legnagyobb börzéje híven tükrözi a mára kialakult trendet, itt is túl sok helyet foglaltak a témához csak lazán kapcsolódó ékszerek és egyéb zizik.

Az ok, hogy mégis bementünk az volt, hogy a kevés valódi magyar gyűjtő mind eljön erre a börzére, nem beszélve a Hermann Ottó Múzeumról és a MÁFI-ról. Az elején mindjárt jól be is vásároltunk, na nem ásványokat, hanem könyveket. A MÁFI standján remek könyveket és földtani térképeket lehetett venni, egy tízesünk bánta, és még nagyon sokat költhettünk volna. Ezután már gyorsan végeztünk, mivel olyan hatalmasra duzzadt a tömeg, hogy gyakorlatilag lehetetlenné tette a nyugodt nézelődést. Ha megálltunk egy asztalnál, rögtön akadt néhány ember, aki elénk furakodott és már csak hátakat láttunk. Az ásványgyűjtés nem a tömegjelenetekről szól, így szedtük a sátorfánkat, és irány az erdő.

Telkibányán éppen csak kipakoltunk a szálláson, és már indultunk is gyűjteni. Szinte hagyománynak számít, hogy az első délutánt a Gordon-bércnél töltjük, mivel sötétedésig kevés az idő, ez a hely pedig pedig közel van az úthoz. Elszenesedett fákból képződött fekete opál és szép zárványos kvarcok vannak a helyen, és mindig tartogat meglepetéseket. Regina még nem volt itt, így jól megpakolta magát, mi csak módjával gyűjtögettünk, de bemelegítésnek mindenképpen jó volt.

Mielőtt mindenki elkezdené pakolni a kincskereső felszerelését, sietve hozzáteszem: nagy szerencsével is max. 2-3 mm-esek. Kedvenc gyűjtőtársunk, Regina szerzett engedélyt a Szob melletti Csák-hegy kőbányájába, ami már régi álmunk volt, mivel ott sok szép egyéb ásvány mellett zafír is található. A felemás sikerű Rám-szakadékos túra másnapján kis csapatunk már kora reggel a bánya bejáratánál volt, hogy minél előbb rávethessük magunkat a kövekre. A szokásos felszerelésen kívül Samut, a 10 kg-os kalapácsot is vittük, mivel úgy tudtuk, hogy a zafír a bányában időnként felbukkanó világos színű andezit zárványaiban van.

A bányaőrrel és a három bányakutyával kiegészülve felbaktattunk a bánya második szintjére, ahol Zolika, a bányakutya bemutatta a produkcióját, a 10 m magas szakadék peremén percekig kergette a saját farkát, miközben hangosan ugatott. Úgy elképedtünk, hogy fotózni is elfelejtettünk. Azután Zolika megette Feri fél tízóraiját és magunkra hagyott minket, elkezdhettük végre a kőzúzást.

Először a sötétebb andezitet csapkodtuk, találtunk is ezt-azt, aztán felbukkantak a kívánt világosabb tömbök is. Így hát a nagykalapács is szóhoz juthatott. Aki próbált már több tonnás, közel gömbölyű sziklákból kikalapálni darabokat, az tudja hogy miről beszélünk. Húsz perc kemény munkával sikerült néhány tenyérnyi darabot lepattintani. Eredmény semmi. A szép, késő őszi időjárás hatására kissé kimelegedtünk és nagyon élveztük a munkát, de már kevesebb lelkesedéssel ugrottunk neki a nagy tömböknek.

Később azután egy kisebb, mindössze félmázsás tömbön kissé más színű foltocskát találtunk. A nagykalapáccsal rásóztam vagy ötvenet, de csak annyi történt, hogy kőporos lett a felület. Hát akkor véső. Most az egyszer nem vertem agyon a kezemet, ennek ellenére sikerült néhány szilánkot levésni. Nagyító elő: valami kék van benne. Megvan a zafír! Még átkutattuk a környéket, de sajnos több nem került elő.

Fantasztikus időnk volt, csak a közelgő sötétedés bírt rá minket a befejezésre. Csak ekkor vettük észre, hogy eléggé elfáradtunk. Nem baj, sok szépséget találtunk, és a zafír is meglett. Bár nagyon pici, de a miénk!
Ízelítőnek itt van pár kép, a többiek beazonosítása még folyik, de hamarosan találkozhattok velük az ásványok között.
Szép nap volt, szívesen megismételnénk jövőre.