monstone-blog

A lakásfestés elkészült, minden a helyére került, így újra visszatérünk a bloghoz. Nagyon sok a bepótolni valónk, de most mégsem az időrendet követjük, mivel annyira hihetetlen élményeink voltak a hétvégén, hogy rögtön meg kell osztanunk mindenkivel.

A TIT-es ásványgyűjtőklub pünkösdre a környékünkre (Fertőrákos, Burgenland) szervezett többnapos gyűjtőtúrát, programjaink nagy részét ez tette ki, de volt egy külön kiruccanásunk is Karintiába. A történet több hónapja indult, amikor Regina e-mailt küldött a grazi természettudományi egyetemnek, a Spittal környéki pegmatit előfordulásokról kért információt. Az ásványtani tanszék vezetője nemcsak a kért leírásokat adta meg, hanem azt is felajánlotta, hogy a pünkösdi hétvégén személyesen kalauzol minket a helyszínen. Ilyen ajánlatnak nem lehetett ellenállni, így a szombat este már Spittalban, egy kis panzióban talált hármunkat. Az esti sörözéshez megérkeztek az osztrákok is, rögtön földtani térképeket, ásványmintákat nyomtak a kezünkbe, majd megbeszéltük a vasárnapi túrát is.

Azért elég vicces volt, hogy a három magyar idevetődött amatőr ásványgyűjtőre négy osztrák vezető is jutott, mégpedig nem is akárkik. Prof. Franz W., a grazi természettudományi egyetem tanszékvezetője, Prasnik úr, egy villachi gyűjtő, tiszteletbeli professzor, Josef, Karintia főgeológusa és Harald, aki Spittal környékén vezet gyűjtőtúrákat. Rendkívül kedvesek, barátságosak és informatívak voltak, a másnap reggeli indulástól kezdve már folyamatosan magyarázták, milyen földtani környezetben is járunk.

Első úticélunk a közeli Wolfsberg felhagyott földpát kőbányája volt, ahol még megtalálhatók a pegmatit lencsék nyomai. Kis bozótharc után eljutottunk a bányafal aljába és rövid sziklamászással elértük a magasabban elhelyezkedő félig nyitott táróféleséget. Már előre közölték, nem sok esélyünk van rátalálni az itteni ritka foszfátokra, megmutatták, hol érdemes keresgélni, majd neki is álltak a kalapálásnak. Mivel nekünk nem túl sok hely jutott, szétszéledtünk a táró belsejében, hogy valamit majdcsak találunk. Kb. 1 óra hiábavaló kopácsolás után mégis felgyorsultak az események, amikor Regina megkérdezte a professzort, “mi ez a rózsaszín?” Ezek után mindenki kicsörtetett a bozótból, és lázas keresgélés kezdődött a kő többi darabja után. Végül azt a követ találtuk gyanúsnak, amit az előttünk járt ásványgyűjtők a tűzrakóhely melletti üldögélésre használtak. Walter prof és Prasnik úr nekiláttak a kő tudományos célú szétcincálásának, és minden egyes barbirózsaszín folt előkerülésekor hangosan örültek.

A talált ásvány valószínűleg lepidolit (lítium-csillám), amit ezen a lelőhelyen még senki sem talált. Harald, a helyi ásványos volt a leginkább kiakadva, aki már több, mint 200-szor járt itt gyűjteni.. Reginát körbecsókolták, kinevezték az ásványok királynőjének, majd következett az osztozkodás. Miután kiválogatták a múzeumnak és az egyetemnek szánt példányokat, szétosztottuk a maradékot, a hatalmas kőtömbből egy morzsa sem maradt.

Útban a következő helyszínre megálltunk még egy kis városban (Gmünd), hogy megünnepeljük a nagy felfedezést egy, az alkalomhoz méltó túrótortával és capuccinoval. Célunk most a gyönyörű Maltatal volt, ahol már egyre több havas hegycsúcs tünedezett fel. A táj több volt mint idilli, hamisítatlan alpesi völgy, a kőfejtőtől néhány száz méterre Karintia legnagyobb vízesése, a kb. 200 méter esésű Fallbach morajlott, az ég kék, a tehenek legelnek, a kőfejtő önmagában is látványos kőzete (granodiorit-gneisz) telis-tele ásványokkal. Annyit még tudni kell erről a kőfejtőről, hogy itt tilos az ásványgyűjtés, csak Walter professzor kapcsolatainak köszönhetjük, hogy mégis bejutottunk. Annyira telegyűjtöttük magunkat, hogy elhatároztuk, az ausztriai gyűjtőutak külön fejezetet kapnak majd a honlap ásványos részén, a zsákmányról készült fotókat idővel majd ott lehet megtekinteni.

Annyi időnk maradt még, hogy a völgy még egy vízesését, a Gößfallt megnézzük, megpróbáltuk megköszönni vezetőinknek kedvességüket, aztán már csak a hazafelé tartó 375 km maradt hátra.

Már két hete, hogy utoljára gyűjtöttünk, de képtelenek voltunk megírni, mivel a folyamatban lévő lakásfelújítás kiszívta minden erőnket. A sok felgyülemlett kő okozta a vesztünket, kénytelenek voltunk egy új beépített bútort készíttetni, hogy valahogyan tudjunk mozogni a lakásban. Célszerűnek látszott beépítés előtt kifesteni a helyét, ez pedig olyan lavinát indított el, aminek még ma sem látjuk a végét.

De nagyon szuper helyeken jártunk, így ünnepélyesen megígérjük, hogy hamarosan sor kerül a beszámolókra is.

A börze másnapján korán indultunk, hogy útközben felvegyük Reginát és Kónya Petit a bobai vasútállomáson (aki nem tudná, hol van Boba, keresse Nagypirit és Kispirit mellett), és már mentünk is Bazsiba, ahova végre volt engedélyünk. Ásványaink eddig is voltak innen, de engedély híján csak a bejárat melletti meddőn gyűjthettünk, ahol mindig meglátogatott minket a bánya kb. 25 cm magas őrkutyája. Kis termete ellenére nagy kutyákat megszégyenítő módon tudott ugatni, de egyébként nagyon barátságos volt. Mindig szégyelltük, hogy nem volt nálunk valami finomság, így most egy pár virslivel felszerelkezve érkeztünk.

A régi kutya helyett azonban egy még kisebb eb fogadott minket, aki azonnal hanyatt vetette magát, hogy kiköveteljen egy kis vakargatást. Az őr aztán elmondta, hogy a régi kutyát eltiporták a gépek – sajnos ez gyakori a bányákban. Gyorsan bemutattunk egy virslit a kutyának, de nem volt igazán kiéhezve, mert azonnal eldugta az egyik kőkupacba, aztán jött velünk gyűjteni. Lehet, hogy azért olyan rosszak az utak, mert a kőzúzalékban virslik is vannak?

A kutyus többé-kevésbé végig velünk jött, időnként szinte függőleges falakon is fel-le közlekedett, láthatóan otthon volt a bányában. Időnként azonban úgy döntött, hogy nekünk nem a kövekkel, hanem vele kellene foglalkoznunk, ilyenkor bebújt a lábunk közé, megugatta a kalapácsot és vakartatta magát. Az ember békésen, elmélyülten kalapálgat a kőkupac tetején, egyszer csak valami kicsi, szőrös állat átnyomakodik a feneke alatt, hát el lehet képzelni, hogy majdnem leestünk a kövekről a csiklandós meglepetés miatt.

Közben azért gyűltek az ásványok, a szép kék üregekben főleg aragonitot, kalcitot és phillipsitet találtunk. A bányára jellemző 5-6 cm-es rózsaszínű aragonitok sajnos a nagyméretű kőtömbök üregeiben lapultak, és mire az üreget tartalmazó kődarabot leválasztottuk, az összes kristály kipotyogott. Mivel éppen most frissítettünk ásványfotókat, az új gyűjtés eredménye csak később lesz látható, de addig is egy kis ízelítő az első fotókból. Aztán júniusban még egyszer idelátogatunk, akkor a TIT-es csapattal együtt.

Bár egy éve úgy döntöttünk, hogy nem megyünk többet a soproni ásványbörzére, múlt szombaton mégis benéztünk. Ez nagyrészt a múltkori telkibányai túrának köszönhető, akkor beszéltünk meg találkozót Bartók Józsival ( aki itt szervező) , és az ott megismert osztrák ásványgyűjtőkkel is. Nem is csalódtunk, a legutóbb látott börze óta kicsit javult a helyzet, bár kevesebb kiállító volt, de minőségibb. Legtöbbet a pécsi Manó asztalánál időztünk, akinek rengeteg magyar mikroásványa volt, mind ritkaság.

Közben, ígéretükhöz híven, megérkeztek a Telkibányán megismert osztrákok is, és a kezünkbe nyomtak egy marék követ, amit a közeli Paulibergen gyűjtöttek. Csak otthon néztük meg, mit is kaptunk, így aztán nem is tudtuk nekik igazán megköszönni a mikrocsodákat. Egy hónap múlva mi is megyünk a Paulibergre, talán akkor újra találkozunk. A sok ritkaságból csak néhányat tudtunk meghatározni, úgyhogy egyenlőre csak egy kis ízelítőt tudunk mutatni. Pünkösdkor viszont a TIT-esekkel és a Máfi-s Kónya Petivel felszerelve megyünk a Paulibergre, Peti pedig biztos bevizsgálja majd a gyűjtött anyagot, így már többet fogunk tudni.

Húsvétra végre Sopronba is eljutott a tavasz. Az előző hétvégén még alig láttunk levélkezdeményeket, most meg hirtelen minden kizöldült, rengeteg a virág, és ilyenkor derül ki az is, milyen sok az elvadult cseresznyefa az erdőben.

Hétvégén nem is csináltunk mást, mint jártuk az erdőt és fotóztuk a természet éledését. Voltunk a Károly-kilátónál, tettünk egy hosszú túrát a Hidegvíz-völgyben az Urak Asztaláig, és végre kijutottunk a határállomáshoz közeli Ottó- és Ferenc-barlangba. Idén először “legelhettünk” egy kis madársóskát, észrevettük, hogy hamarosan virágzik a gyöngyvirág is, a nagy meleg miatt pedig kifejezetten örültünk a barlangok hűvösének.

Most egyszerűen csak élveztük a tavaszi napsütést, a könnyű kirándulásokat, a hétvégétől úgyis beindul az ásványos élet, Sopronban ásványbörze lesz, vasárnap pedig egy kőkemény gyűjtésen veszünk részt.

És akkor most vissza az időben, mivel a telkibányai túra előtt egy héttel voltunk egy tavaszváró kiránduláson is, de a készülődés közben elsikkadt a blogbeírás.

Sopronban még volt néhány centi hó, de tudtuk, hogy máshol már elolvadt, nekünk pedig nagyon hiányzott a szabad levegő és a mozgás. A legközelebbi hómentes hegy a Ság-hegy volt, de azért is erre esett a választás, mivel legutóbbi ottjártunkkor nem sikerültek tökéletesen a fotóink, és egyébként is nagyon kellemes és érdekes hely.

A fotózáshoz most sem voltak ideálisak a fényviszonyok, de miután kisütött a nap, mégis sikerült néhány minőségibb fotót összehozni. Most jutott arra is időnk, hogy a tanösvény legrejtettebb (és nem igazán jelzett) zugát is bejárjuk, így további érdekes dolgokat találtunk. Jelzés tényleg nincs sok, egyszerűen csak mindenhova be kell menni, ahol vaskorlátot lehet látni, ahol pedig csak kitaposott ösvény van, ott bármi lehet: vagy bio-wc vagy egy további érdekesség. Levadásztuk az összes volt kürtőmaradványt, felmásztunk mindenhová, ahová lehetett, tanulmányoztuk a régi kitörések nyomait, miközben képzelőerőnk is alaposan beindult.  De most nem is a hegy történetéről akarok írni, azt fedezze fel mindenki saját maga, a táblákon minden elolvasható. A hely enélkül is kedvelt kirándulóhely, a hűvös idő ellenére most is sokan voltak piknikezni, vagy csak élvezni a barangolást. Sokakat csábít megmászásra a főkürtőt övező vörös salakkúp, ott szinte mindig lehet látni embereket.

Próbáltunk közben néhány tavaszhírnök virágot is keresni, de jó sokáig semmit sem találtunk, aztán egy félreeső zugban végre megtaláltuk az első barkát, amit persze le is fotóztunk. Ajánlom minden ásványgyűjtőnek (akiknél mindig van nagyító, mint nálunk is), hogy nézzék meg azon keresztül is, a látvány megéri. Azóta is ez a monitorunk háttérképe, és jól esik nézegetni, főleg hogy a soproni hegyeket most ismét 8 cm hó borítja.