monstone-blog

A Csák-hegyről Reginához mentünk, válságtanácskozást tartottunk, és arra jutottunk, hogy ezután hajnalban indulunk, és legkésőbb kettőkor visszamenekülünk. Elsőnek a szentendrei Bükkös-patak völgyében teszteltük a módszert. Nem is volt gond, csakhogy visszafelé elhatároztuk, hogy beugrunk a Mátyás-hegyre cinnabaritért.

Amikor leparkoltunk a Mátyás-hegyen, a hőmérő 36 fokot mutatott, a pár száz méteres séta során minden ruhánk átnedvesedett, harminc percnél többet nem is tudtunk dolgozni. Fogalmunk sem volt róla, hogy találtunk-e valamit, majd otthon kiderül.

A harmadik napon Kónya Petivel és Reginával a Mátrába indultunk reggel hat órás találkozással. Lajosházától a Szén-patak völgyét kívántuk átfésülni. Végig turistaút, semmi emelkedő, ebben a melegben jó lesz.

Turistaút helyett azonban vasúti sínek, nyílt terep, és párás, fülledt levegő várt bennünket. A talpfákon és töltésen gyaloglás kifejezetten kellemetlen, ráadásul a vasúti töltés és a sínpár időnként külön nyomvonalon járt, már ahol nem mosta el a víz.

Elsőként a kőfejtőnél álltunk meg, a reggeli párában még a nap sem látszott, de szakadt rólunk a víz. Mellesleg semmit sem találtunk. Feljebb a patakmeder viszont egyre érdekesebb lett, kalcedon, opál, majd az ércesedés nyomai jelentek meg benne, és a víz is segített elviselni a meleget. Pár méter híján a Szalajka-házig mentünk fel, amikor vissza kellett fordulnunk, hogy elkerüljük a délutáni nagy meleget. A zsákmány inkább jelzésértékű volt kisebb érces darabok, kalcedonok kerültek elő, amik csak jelezték, hogy valahol feljebb lehet több is. Megállás nélkül gyalogoltunk vissza Lajosházáig, végig a tűző napon. Időnként persze megtorpantunk, hogy szemügyre vegyünk egy-két csinosabb opált a vasúti töltés kövei között, de mindent otthagytunk, mivel a Cserkő-bányából származnak, ahonnan van bőven anyagunk.

A kocsinál 32 fokot mutatott a hőmérő árnyékban, de Pesten már 37 fok volt. Másnapra még rosszabbat ígértek.

Most éppen február van, odakint már hetek óta mínusz 10 alatt a hőmérséklet, ami eszünkbe juttatta a nyár végi kalandunkat. Időnk most van, így egy kissé késve, de megosztjuk.

A nyár elején jókat szörnyülködtünk, hogy egyes fanatikus gyűjtők képesek voltak 32 fokos melegben Rudabányára menni, ahonnan kiadós hőgutával, és cafatokban leváló bőrrel tértek haza. Mi alapból utáljuk a meleget, így a szabadságunkat augusztus 20. utánra időzítettük, akkor biztos már hűl egy kicsit. Augusztus 10. körül megnéztük az előrejelzést, 28 fokot jósoltak, ami kicsit soknak tűnt, de kibírjuk..

Szállást foglaltunk, megkértük a bányákba az engedélyeket, aztán egyre nagyobb aggodalommal néztük az időjárás előrejelzéseket. A piszok időjósok minden nap tekertek egy kicsit felfelé a termosztáton, így az indulás előtti napon láttuk, hogy az út nagy részét a kellemesnek egyáltalán nem nevezhető 37 fokos melegben fogjuk eltölteni. Nem volt visszaút.

Első nap a szobi Csák-hegyre volt engedélyünk, igyekeztünk minél korábban érkezni. Eleinte egész kellemes volt, de ahogy az árnyék eltűnt a falak tövéből, kezdtünk erősen izzadni. Ráadásul a felső szinten mostanában nem dolgoztak, csak a régi tömböket vésegettük néhány zafír reményében.

Délben aztán eljött az igazság pillanata, eltűnt minden árnyék, ráadásul lementünk az alsó szintre, ahol a friss lövés volt. A friss anyag nem volt különleges, de szép darabok akadtak: borsárga kabaziton félgömbös, és cseppköves kalcitokat találtunk, és nagy vasopál darabok hevertek szanaszéjjel.

A levegő állt, a sötét andezit pokoli hőséget sugárzott, úgyhogy kettőkor menekülőre vettük a dolgot. A bányából kiérve a kocsi külső hőmérője 28 fokot mutatott. El sem tudtuk képzelni, mi lesz másnap 32 fokban.

Két napot kószáltunk Telkibánya környékén, és mielőtt mindenki készülődni kezdene, gyorsan hozzáteszem, egy árva morzsa aranyat sem találtunk. Nem is igazán erőltettük, mivel alapos földmunka nélkül már szinte lehetetlen aranyat találni, és ez nem a mi műfajunk, nem szeretünk gödröket, kidőlt fákat hagyni magunk után.

Az első napon csak bejártuk a Baglyas-völgy két oldalát, a Gyepű-hegyi horpamező bekerített részén, és annak északkeleti folytatásán kerestünk kutatásra érdemes helyeket. Az András-táró melletti bekerített horpamező egy nehezen járható dzsungelnek bizonyult a kora tavasz ellenére. A hányókon sok volt a markazithintéses andezit, ami megfelelőlen büdös is volt kalapálás közben, de teléranyag már sehol nem volt a felszínen, valószínűleg sokat kellene ásni a horpadomb oldalában. Nem jártunk nagyobb sikerrel a horpamező folytatásán sem, bár ott rengeteg volt a kvarcos tömb, de mind meddőnek bizonyult.

Visszafelé a Rózsa hegyen keresztül mentünk, ott kvarcokból, és modern kori horpákból nem volt hiány, de ezen kívül szinte semmi. Az erdészház melletti réten viszont minden egyes vaddisznótúrásban szép kis hegyikristályok voltak.

Másnap Bartók Józsival volt találkozónk, mivel megígérte, hogy bevisz minket a Mária-bányába. A Kecske-hátnál tettük le a kocsit és a Sinta-tetőn keresztül indultunk fel a bányához. A Sinta gerincén több nagy gödröt is találtunk, amit az ametisztre éhes gyűjtők hagytak maguk után. Minket viszont pont az érdekelt, amit ők kidobáltak: a bontott, kalciteres andezitben szép zeolitok, elsősorban kabazitok találhatók. Szép darabok hevertek szerteszéjjel, és külön örültünk egy kvarcon nőtt laumontit csokornak.

Közben egy pillantást vetettünk az égre, és azonnal szedelőzködni kezdtünk, mivel valami ólomszürke csúnyaság közeledett gyorsan felénk, és nem volt kedvünk megázni.

De megáztunk. Öt percen belül vízzel vegyes hódara zúdult a nyakunkba, és a hőmérséklet a fagypont közelébe süllyedt, a szél pedig keményen fújt. Szedtük a lábunkat, hogy mielőbb a bányába érjünk, de a hózápor éppen a bejárathoz érve alábbhagyott. A hideg miatt megszáradni nem volt időnk, inkább egyből indultunk a bányába, ott legalább stabil 10 fok és szélcsend van.

Dióhéjban összefoglalnám, amit a Mária-bányáról tudunk: Még valamikor a XVI.-ik században kezdték mélyíteni, elsősorban a Lobkowitz-telér feltárására. Mária-Terézia idejében a fő vágatot kibővítették, így már csak néhány oldalvágatban lehet megfigyelni a jellegzetes alakú, szűk, eredeti középkori tárókeresztmetszeteket. A tárót továbbhajtották a Jószerencsét-teléren keresztül egészen a Kánya-hegy túloldalán futó Jupiter-telérig. Légaknája a Kánya-hegy csúcsa közelében éri el a felszínt, közel az ásványgyűjtők kedvenc füstkvarcos gödréhez. A bánya egy jó részét pályázati pénzből, és helyi segítséggel kitisztították, és biztonságossá tették. A táró kényelmesen járható, de a légakna után már elkezd csökkenni a belmagassága, ugyanis itt már nem sikerült kitakarítani a törmeléket és a sarat. A látványos részek természetesen a telérkereszteződések, itt indulnak az oldalvágatok. A légakna melletti kereszteződésnél még látszanak a falban az ácsolatok nyomai, illetve egy kisebb éren elindult főtefejtés. A lehullott kaolinos-vasas telérkitöltésből kimenekítettünk egy darabot, de nem volt benne látható méretű érc.

A táró előtt még bogarásztunk egy kicsit a hatalmas benőtt meddőhányón, aztán továbbálltunk. Gyorsan megnéztük a hajdan híres vadetetős horpát, ahonnan sok szép ametisztet hordtak ki egykoron, de mára színültig vízzel van tele, aztán átmentünk a Csengő-bánya meddőjére. Most éppen sütött a nap, úgyhogy sikerült néhány másodlagos ásvány, többek között pár csinos gipszrózsát kikotorni, de egy szép ametiszt is akadt.

Visszafelé megálltunk a Teréz-tárónál, ahová most inkább nem mentünk be, mert elöntötte a víz. Viszont szép új tájékoztató tábla hirdette, hogy ez az Aranyásók útja tanösvény egyik állomása. Nafene ! Józsi elárulta, hogy a táblák már kinn vannak, de útjelzések majd akkor lesznek, ha lesz ideje kirakni őket (ez már alighanem meg is történt).  Alakul a dolog, örülünk az ilyen típusú kezdeményezéseknek. Ha valakit érdekel: a tanösvény a Király-kúti parkolótól indul.

Jó napunk volt, a végén már a hóesés és a megázás is inkább szép emléknek tűnt.

A márciusi hosszú hétvége második napján csak egy Úrkút környéki kószálást terveztünk, tekintettel az erős szélre, meg a náthára. Természetesen a mangánbányák meddőhányóit kívántuk felkeresni, mivel a gyűjteményünk innen elég hiányos. A Köves-táblán kezdtünk, pontosabban a Köves-tábla és a mangánbánya közötti névtelen gerincen. A faluból felbaktattunk az iszaptározó gátjáig, ott jobbra fordulva, máris régi meddőhányók nyomait találtuk, amiket már benőtt a fű. Lejjebb, a bánya irányában azonban kőkupacokat láttunk, úgyhogy lefelé indultunk. A kupacok többsége bontási törmeléknek bizonyult, de találtunk meddőkupacokat is, amiket átnéztünk, de különösebb dolgokat nem találtunk. Még lejjebb viszont igazi friss bányászati anyag várt ránk. Javarészt vörös jura mészkő, de akadt benne néhány érces darab is.

Szép piroluzitot és manganitot találtunk, és egy kis rodokrozitot is, úgyhogy igencsak elégedettek voltunk a szerencsénkkel. El is döntöttük, hogy a többi környékbeli meddőhányóhoz nem is megyünk el, mert ott már csak a maradék maradékát kapirgálhatnánk. Rövid tanakodás után megegyeztünk, a kistárkánypusztai volt bauxitkülfejtésre megyünk, ahol 4 éve voltunk utoljára.

A bánya hatalmas meddőhegyét Nyírespuszta felől közelítettük meg, és amikor kiszálltunk a kocsiból, úgy gondoltuk hogy nem leszünk sokáig, mert keményen fújt a szél, és kezdett beborulni az ég. Ásványokat kerestünk, de végül egy jóízű dögözéssé fajult a dolog. (Gyengébbek kedvéért: dögözésnek az ősmaradványok gyűjtését nevezik az ásványosok) Régebben is találtunk szép dögöket de nem igazán foglalkoztunk velük. Most azonban folyamatosan akadtak kezünkbe olyan darabok, amiket még eddig soha nem találtunk. Csigáink eddig is voltak innen, de most korallok és kagylók kerültek elénk, szép, teljes példányok, felületükön ásványokkal. A befogadó kőzet különlegessége, hogy egyenletes szövetű, és a bennük kalcittá alakult  maradványok jól elválnak tőle, így gyakorlatilag mindig szerencsésen törnek, bátran lehet kalapálni.

Jól elvoltunk, pedig a több hektáros meddőhányónak csak egy 10x 30 méteres szakaszán matattunk. Még ott is hagytunk bőven, mivel ez nekünk csak melléktermék.

András, egy tapolcai gyűjtő lepett meg bennünket egy e-mail-el, miszerint a haláp-hegyi bányaépületet elbontották, esetleg érdemes körülnézni, hátha valamit megbolygattak. A levél hatására előjöttek a halápos emlékeink. Nagyon régen, 2003 januárjában, egy szép hómentes napon voltunk ott, néhai szálkásszőrű tacskónkkal. Több órán át bóklásztunk a gyönyörű időben, és mi nem találtunk semmit. Bezzeg a kutya összegyűjtött vagy száz bogáncsot, amit végül csak ollóval tudtunk eltávolítani.

Mindössze egyszer mentem vissza, de csak fotózni, mert a bányában lenyűgözően szépek a bazaltoszlopok. Most viszont már tisztában vagyunk azzal, hogy kezdő ásványgyűjtő korunkban sok helyen semmit nem találtunk, mert még azt sem tudtuk, mit kell keresni (a bazaltban keresgélés különben sem ideális a kezdőknek). A mostani hétvégén viszont szép napos időt ígértek, fogtuk tehát a hátizsákot, és irány a hegy.

Az eltelt hét év alatt sokat fejlődtünk, erre bizonyíték, hogy bár a bánya nem változott, most mindenütt ásványokat találtunk. Hogy mégsem tömött hátizsákokkal jöttünk haza, abban egy dolog akadályozott csak: rettentően kemény a bazalt. Persze, ha az ember sokáig ütlegeli, akkor eltörik, de a leváló szilánkok félelmetes sivítással húznak el a fejünk mellett, egy nagyobb darab meg egyenesen úgy orron talált, hogy könnybe lábadt a szemem is. Ideje lesz szerezni egy plexi maszkot… A másik veszélyforrást a leomlott bazaltoszlopok jelentik. Ha valaki rálép akkor lehet észrevenni, hogy nagyon labilisak, mozognak. Miután ezt észrevettük, nagy ívben kerültük az egymásra halmozódott oszlopdarabokat. Nem fontos, hogy az ember magára rántson egy tonnás kődarabot, elég, ha a lába szorul be kettő közé. A törmelék egyébként is több ásványos üreget kínál.

A zsákmány elég változatos lett, persze nem tenyérnyi, meg ökölnyi példányok, de sokféle, és meglehetősen érdekes. Nem számítottunk rá hogy ennyit találunk, mert már mindenki legyűjtöttnek említi a lelőhelyet. Viszont a hőmérséklet ingadozás és a fagy minden évben friss anyagot biztosít a falak alatti törmelékkupacon, így meglepően üde, friss üregeket találtunk.

A szép időben gyorsan elrepült a nap, nagyon kellemes volt, és kösz Andrásnak az ötletért !

Két napja beszéltük meg Bartók Józsival, hogy közösen elmegyünk gyűjteni. Józsit már vagy 6-7 éve ismerjük és kedveljük, amikor az Ezüstfenyőben dolgozott, mindig ott szálltunk meg, hogy reggelente és esténként jókat dumálhassunk vele. Most kihasználtuk az alkalmat, hogy vele felmehetünk kocsival is a Kánya-hegy tetejéig, így Regina a rossz térdével végre feljuthatott idáig.

Először gyorsan megnéztük a füstkvarcos lelőhelyet a gerinc nyugati oldalán, ami mostanában elég divatos lett. Öt éve jártunk itt, és már akkor is voltak gödrök szép számmal, de most a mohó gyűjtők egy kisebb bányát ástak a Mária-akna mellett. Nekünk nem a méret a lényeg, a többiek által félredobált kövek között is találtunk szép kis füstkvarcokat, néhányat eltettünk, és már mentünk is tovább. Józsi javasolta a gerinc keleti oldalát, mert ott erdőirtás volt, és így sok régi horpa vált hozzáférhetővé. Sietnünk is kellett, mert a nap kezdett egyre jobban tűzni, és nyílt terepen fogunk gyűjteni.

Az irtáson már forróság volt, nem kellett csodálkozni, hogy negyed óra múltán már mindannyian az erdő szélén voltunk ismét, a fák alatt. Nagy kristályokat, illetve érces anyagot nem találtunk, pedig érdekesek voltak  a kövek, gyakori volt a színtisztán apró kvarckristályokból összeálló kőzet, illetve a papírpát utáni álalak. Közben néha távoli morajlásokat hallottunk, de nem láttunk semmi aggasztót, úgyhogy szép nyugodtan visszamentünk a kocsihoz.

Legurultunk a Teréz-táróig, mert Józsi megígérte, hogy kívánságunkra mutat nekünk egy jó büdös meddőhányót. A büdösség biztos jele annak, hogy a meddőhányó érces anyagot is tartalmaz. Ahogy megálltunk a kocsival, odaért a zivatar is. Kivártuk, hogy elálljon, utána elindultunk. Mielőtt elkezdtük volna az ereszkedést a Teréz-táró felé, megálltunk fotózni, mert a látvány fantasztikus volt. Az eső hatására a hegyek és az erdők “füstölni” kezdtek, hatalmas gőzfelhők emelkedtek mindenfelé, egészen földöntúli volt a látvány. Ekkor újra szakadni kezdett az eső, vissza a kocsiba, majd újabb fél óra várakozás után ismét elindultunk. A mellig érő vizes fűben teljesen eláztunk, közben ismét esni kezdett, de már nem volt érdemes visszafordulni. A Teréz-táró után 100 méterrel ott büdösködött a Csengő-bánya hatalmas meddőhányója, mi meg nekiálltunk keresgélni. Porrá szétesett bontott andezit fedi a hányót, követ a felszínen alig lehet találni, az eső, illetve az erdőben rekedt gőz miatt nem volt igazán fényes a hangulatunk, de jónéhány ércesnek tűnő darabot összeszedtünk, és el is pakoltunk, bár az eső miatt igazából nem tudtuk, mit találtunk.

Délután kettő lévén bementünk a Múzeum kávézóba egy jó kávéra, és haditanácsot tartottunk, hova menjünk még. Kőkaput találtuk ki, mert ott a védett területen tilos a gyűjtés, de hátha kihozott valami érdekeset az árvíz. Kishutához érve ismét szakadni kezdett az eső, és elsötétült minden. Áradó patak, kidőlt fák, földcsuszamlások végig a völgy mentén. A Kőkapu Hotelnél tiszta káosz fogadott bennünket. A csónakázótó félig már leeresztve, mivel az áradás feltöltötte hordalékkal, az út beszakadva, a patak mentén mindenfelé hordalék szétterítve. A zivatar éppen a fejünk felett volt, nem lett volna tanácsos kalapálni, ráadásul olyan sötét volt, mintha este kilenc lenne, pedig csak délután 3 volt.

Visszavittük hát Józsit Telkibányára, és mikor elbúcsúztunk tőle, vacogtunk a hidegtől.