monstone-blog

Újra áprilisi nyaralás, és persze újra Zemplén. De előtte még ellátogattunk a soproni ásványbörzére, ahol Bartók Józsival megbeszéltünk egy telkibányai találkozót. Felajánlotta, hogy nézzük meg a Mária-bányát, és mivel az ember nem gyakran jár középkori bányákban, örömmel vettük az ötletét.

Másnap indultunk a nagy útra, de közben még beterveztünk egy mátrai túrát is. A múltkori Asztag-kő, Üstök-fő kirándulásból kimaradt egy távolabbi rész, a Monostor-patak völgye, ahol a szakirodalom magas higany indikációt mutat. Ezt akartuk a helyszínen is megnézni, hátha sikerül valamennyi cinnabaritot felfedezni.

A Cserkő-bányától gyalog indulva kerestünk bejáratot a völgybe, ami nem volt olyan egyszerű, de a kezdeti nehézségek után a patak völgye már könnyebben járhatónak bizonyult. Valamikor a múlt században itt még egy kisvasút üzemelt, főként erdészeti termékeket szállítva, a vonal egészen Bagolyirtás alá ki volt építve. Most már csak a maradványaira bukkantunk, látszanak még a vasúti töltés nyomai, és a sok kis híd romja, amiken keresztül keresztül-kasul átszelte a a vonat a patakot.

A patakot követve igyekeztünk elérni azt a részt, ahol a régi mintavételi helyet sejtettük, és közben persze nézegettük az útba eső köveket is. Bele is ütköztünk néhány színes, kalcedonos anyagba, ami nagyon hasonlított a Cserkő bányában találhatóra, de nagyon sokon már barittáblák ültek, mintha a két bánya anyaga itt keveredne. Néhány száz méter után másfajta, világosabb kőzet váltotta az addigi andezitet, itt már jobban körülnéztünk. Egyre több baritot láttunk, ahogy felmásztunk a völgy oldalán, messzebb pedig megpillantottunk egy dombocskát, ami akár gejzírkúp is lehetett volna. Közelről persze kiderült, hogy nem az, hanem egy apró meddőhányó, ami egy táróféleség maradványa mellett van. Higanynak nyomát sem találtuk, csak barit, és apró kvarcok. Innen már inkább a gerincen vezető utak egyikén mentünk tovább, amíg nem kereszteztünk egy nyiladékot, amivel a régi mintavételi helyek párhuzamosan futnak. Meg is találtuk az egyik régi gödör nyomát, és kutatgattunk mellette, de a kívánt cinóberszín csak nem bukkant fel, pedig itt mérték a legnagyobb koncentrációt valaha. A környéken kovás anyagban voltak azért gyanús foltok, de csalódást keltő mértékben.

Visszaindultunk a gerincen, és útközben még belefutottunk egy erősen baritos foltba, ahol akár 5 cm-t is elérő vastagtáblás baritokból álló koloncok hevertek szanaszét az erdőben. Sajnos a minőségük nem gyűjteményi, de félsikerként elkönyvelhetjük, hogy a cinnabaritból, ha a “cinna” nem is, de legalább a barit meglett 🙂

Jónéhány gyűjtőben olyan elképzelés alakult ki, miszerint úgy kell gyűjteni, hogy valaki, aki ismeri a helyet, odavezeti őket kocsival, majd a járműtől maximum 200 méterre megmutatja a helyet, ahol minden csillog-villog a gyönyörű ásványoktól, esetleg kapnak egy térképet, ahol egy piros X jelöli a tuti helyet. Legtöbben persze a pénzt és az időt sajnálják és nem kívánnak kockáztatni, ezért unos-untalan a biztos helyeket járják, és ott rendre belefutnak más gyűjtőkbe, főleg olyanokba, akik árbevételt remélnek a példányaikból, és ilyenkor némiképp ellenséges hangulat alakul ki a helyen.

Persze mi is megpróbáljuk az esélyeinket növelni, információkat próbálunk szerezni más gyűjtőktől, kutatjuk a régi feljegyzéseket (főleg Regina). Az így talált lelőhelyek cseppet sem hasonlítanak a tuti helyekre, itt bizony sokat kell mászkálni, keresgélni, és bizony nagy szükség van némi szerencsére is.

A mátrai túránk harmadik napján Regina bemutatta, hogyan kell szerencsésnek lenni. Ezen a napon a Recsk és Sirok közötti Hosszú-völgybe indultunk, mivel a tavalyi túránk során Regina talált ott egy termésréz darabot, és most meg akartuk keresni a forrását. Részletesnek tűnő leírás alapján vágtunk neki az útnak, de az a bizonyos piros X nagyon hiányzott a térképről.

A Hosszú-völgy bevezető szakaszán sártenger, majd egy elmosott híd fogadott bennünket, de beljebb is elég zilált volt a patakmeder, a víz pedig hol a mederben, hol a felette lévő úton folyt, de azért tudtunk haladni. El is jutottunk a Galambos-tanyáig, ami néhány növényzettel benőtt falmaradványt jelent, itt kellett volna lennie egy vízmosásnak, ahol a rezek teremnek. Na de hol ? A valamikori tarvágás helyén felnőtt iszonyú bozótosban, vagy a mocsáron túl a másik oldalon ? Vagy a vízmosás nem is vízmosás, hanem oldalvölgy ? Az utóbbi feltételezést választottuk, mivel az 500 méterre lévő oldalvölgyben nem volt bozót, és a víz szép narancsbarna volt, ami akár oldott ércet is jelenthetett volna.

Egy darabig együtt másztunk felfelé, de aztán előrementem felderíteni, és kis híján felmásztam a hegy tetejére, de nem találtam még csak olyan követ sem, ami az egy centit meghaladta volna, úgyhogy visszaereszkedtünk.

Fotótéma azért akadt: rengeteg acélkék ganajtúró bogár gyűlt össze egy helyen, szinte teljesen befedték a vágyaik tárgyát képező ázott kakát. Elég bátor asszociáció alapján el is neveztük a kompozíciót azuritos koprolitnak (koprolit= megkövesedett őskaki). Később Móni lencsevégre kapott egy igazi szörnyeteget, egy nagy farontó lepke (Cossus cossus) 10 cm-es hernyója keresztezte utunkat.

Négy kilométer botorkálás után az eredmény nulla volt. Megálltunk egy kis gázlónál kotorászni, Regina megkotorta a patak hordalékát és máris talált egy termésrezet ! Azonnal elkapott minket is a rézláz, és már markolásztuk is két kézzel a sarat. Regina a következő öt percben még négy darabot talált, mi meg semmit…. Egy óra múlva még mindig semmit… Nem baj, jutott mindenkinek.

Visszafelé a völgy elején még megállapítottuk, hogy az epidotos oldalvölgyet teljesen legyűjtötték, a sok téglapiros radiolarit tömbből, amik az epidotot tartalmazták, egy sem maradt.

Maradt még annyi időnk, hogy átmenjünk Parádfürdőre, az Egyesség-táró mellé richelsdorfitot keresni. A szanatórium feletti felső timsós medence mögötti meredélyen gyűjtők százai jártak már, nem igazán bíztunk a szerencsénkben. Kis színes darabok néha akadtak, Regina adagolta elém a köveket aprításra, közben leült egy szép lapos kőre, ami szintén gyanús volt, de egyben kényelmes is, így azt csak a gyűjtés végén szabadott szétzúzni. A végén Regina leszállt a kőről, és az első csapásra kékség tűnt a szemünkbe. Ezt a mákot ! Richelsdorfit, méghozzá olivenittel és tennantittal ! Szétvertük az egész követ, elosztottuk, aztán véget vetettünk a napnak.

Mi Mónival egész nap szinte semmit sem találtunk, pedig ugyanott, ugyanakkor gyűjtöttünk mint Regina.

Na igen, szerencse is kell…

Tavaly ősszel voltunk már Recsken a csákány-kői bányában, ahová bármikor szívesen visszamennénk, de most Regina engedélyt szerzett a Tiszta-far tető metabazalt kőfejtőjébe, ahol eddig viszonylag kevesen jártak, információ is csak elvétve található, így érdekesnek ígérkezett.

Nem tudtunk bemenni autóval egészen a bányáig, mert egy munkagép rendezte az árkot a vihar után, ezért gyalog indultunk befelé. Az első épületek előtt egy zsebkutya jelent meg, és borzasztóan örült nekünk. Kapott is vakarászást rendesen, de alig fért el rajta három kéz. Aztán újabb kutya tűnt fel, az már nagyobb volt, és egy kerítés mögött egy kaukázusit is láttunk. Ahogy beljebb értünk, kiderült, hogy a kerítés csak elöl van, és a kaukázusi oldalt szépen kiballagott, hogy jobban megnézzen bennünket. A két nagyobb kutya kíséretében ballagtunk fel az őr konténeréhez bejelentkezni, aki aztán közölte, hogy nem kell tartani a kutyáktól.

Amikor Regina az engedély kérte, mondták neki, hogy víz lesz a bányában, úgyhogy gumicsizmákat szereztünk, és vittünk magunkkal, de most kiderült, hogy inkább gumicsónak kellett volna, mert a kőfejtőt egy szép, nagy, zöld színű tó töltötte ki. Kezdtünk csalódottak lenni, de aztán a jobb oldalon átjárást találtunk egy szép széles peremre, ahol aztán kedvünkre gyűjtögethettünk. Az időjárás is végre kellemesre fordult, élveztük a gyűjtést, és érdekes, változatos, bár nem túl nagy ásványok kerültek elő szép sorban. Első látásra csak a kalcit tűnik fel, de figyelmesen nézve szép tiszta kvarcok vannak a kalcitra nőve, de találtunk piritet, kalcedont, gipszet és gipsz utáni kalcedon álalakokat is. Amikor már nem találtunk újabb ásványfajokat, szépen összecuccoltunk, és elindultunk a következő célponthoz, ami nem volt túl messze, hiszen a bánya területéről nyílik a Báj-patak völgye.

A Báj-patak völgye híres termésréz lelőhely volt a 19.-ik században, azóta nem sok hír jelent meg róla. A térképre nézve semmi különleges nem tűnik fel, de tudtuk, hogy valami katonai létesítmény van arrafelé, és sokáig le volt zárva a terület. A völgy bejáratánál lévő épületeket most is őrzik, de a bánya felől be lehet jutni a völgybe.

Nem számítottunk arra a látványra, ami a völgyben fogadott bennünket. Mindenütt kandeláberek, csővezetékek, látszólag sehová nem vezető lépcsők korláttal, hatalmas halomsírokra emlékeztető építmények lapos fémtetőkkel, elhagyott, romos építmények mindenfelé. A patak, amiben keresgélni akartunk, végig betonteknőben fut, és semmi sincs benne. Borzasztó, kísértet járta hely, nem volt kedvünk maradni egy percig sem, szinte futólépésben jöttünk kifelé. Később a neten kutatva megtudhattuk, hogy valamikor titkos üzemanyagbázis volt, de nem tudjuk miért hagyják itt rozsdásodni az erdőben ezt a száztonnányi vasat, miért nem akarják rendberakni a területet. Irány vissza, holnap újra jövünk Recskre.

Kedves ismerősünk, Kónya Peti doktori védésére kaptunk meghívást Miskolcra, és ez jó alkalomnak adódott, hogy utána négy napos gyűjtést szervezzünk a Mátrába. Nem gondoltuk volna, hogy az előtte való hétvégén a Yolanda ciklon jóvoltából szétázik az ország, azon belül is legjobban Borsod. Vegyes érzelmekkel indultunk Miskolcra, hiszen a hírek szerint még a város megközelítése is nehézkes lehet, de végül is nem volt semmi gond. Peti könnyedén megvédte a doktoriját, leadtunk néhány követ bevizsgálásra, és irány vissza, mert másnaptól gyűjtés.

Eredetileg Recsken akartunk kezdeni, de mivel ott is csak két napja oldották föl az árvíz miatti útzárat, inkább Gyöngyösoroszira mentünk, megnéztük, hogyan halad a rekultiváció a Károly-tárónál. Az erdőbe érve már rögtön kerülnünk kellett, mivel munkagép és teherautó állta el az utat. Megtudtuk, hogy a sok eső miatt feltört a bányavíz, és most a kialakult 12 méter mély kürtőt fel kell tölteni anyaggal.

A Károly-táró hányóját szépen elhordták már, csinos patak kanyargott keresztül a maradékon, benne szép lila ametiszt tömbökkel. Valamennyi érces anyag is került elő, de azok már túl régóta bomladoztak a hányó mélyén, nem voltak igazán jelentősek. Ennek ellenére szorgalmasan gyűjtöttünk, mert tisztában voltunk vele, hogy ide már többet nem jövünk, mert egy év múlva itt már semmi sem lesz, legfeljebb a patak moshat ki még néhány darabot.

A nap második felére a Száraz-patakot terveztük, de látva a felvezető út állapotát, inkább Mátraszentimre felé vettük az irányt, bízva abban, hogy ott is megindult a rekultiváció, és a megbolygatott hányón bármi előbukkanhat. Rendesen szakadt az eső, amikor odaértünk, de végül szerencsénk lett, mert mire a hányóra értünk, éppen elállt az eső. A hányóhoz még nem nyúltak, ugyanolyan volt, mint legutóbb. Négy srác kapirgált már ott, Regina azonnal megnézte, hogy találtak-e valamit, de csak két halvány ametisztjük volt, azt sem a hányón találták. Javasoltuk nekik a Károly-tárót, nem is haboztak sokat, már mentek is. Ametisztet tényleg nem lehetett már találni, inkább halványkék kalcedonokra vadásztunk, mert vizesen nagyon jól láthatóak, illetve érces darabokat kerestünk.Nem volt nagy szám, bár szép kalcit lenyomatokat találtunk, és csak később derült ki, hogy Regina egyik darabja antimonitot rejtett.

A bemelegítő napnak véget is vetettünk, irányt vettünk vissza a Budafoki bázisra.

A csákánykői gyűjtést követő napot sajnos esőszünetnek kellett nyilvánítanunk, mivel egész éjszaka és reggel is szakadt az eső, no meg kissé fásultak is voltunk. Már sokszor terveztük, hogy meglátogatjuk a MÁFI-t, most végre sikerült megvalósítani. Először berobogtunk Kónya Petihez a laborba, megcsodáltattuk vele a legszebb csákány-kői zárványunkat, majd határozottan elvetettük az ötletet, hogy otthagyjuk bevizsgálásra.

Ezután bekalandoztuk az épület folyosóit, ahol a MÁFI gyűjteményének legszebb darabjai vannak kiállítva, köztük a fantasztikus felsőpetényi gipszek is. Végül a könyvtárban kötöttünk ki, és megpróbáltunk anyagot gyűjteni a másnapi túrához, mivel olyan helyet készültünk felkeresni, amiről szinte semmit nem tudtunk azon kívül, hogy nagyjából merre van. Sajnos nem lettünk okosabbak, bár az a pár óra kutatás igazából arra sem volt elég, hogy a könyvtár rendszerével megismerkedjünk. Azért közben sok egyéb hasznos információt gyűjtöttünk, ami még jó lesz később.

Másnap reggel ismét Recsken kezdtük a napot, célunk a Macskahegyi táró volt, amiről csak annyit tudtunk, hogy valószínűleg még létezik. A helyet csak pár száz méteres pontossággal tudtuk azonosítani, de feltételeztük, hogy valaha út vezetett hozzá, kiválasztottuk a legesélyesebb földutat, és szerencsénk is lett, az út végén ott magasodott előttünk a táró meddőhányója. A hányó anyagát leginkább a “fehér trutymó” kifejezéssel írhatnánk le, mivel erősen bontott, alig van benne kő, viszont szép narancssárga timsós tavacskák alakultak ki rajta. Ásvány nem túl sok volt, és inkább csak mm-nél kisebb méretben. Közben a meddő fölött megtaláltuk a táró bejáratát is, de nem szándékoztunk bemenni.

Ellenben felfedeztük, hogy a környéken heverő kőtömbök erősen kvarcosak, és nagy barit utáni álalakok vannak rajtuk, “kissé” piszkosan ugyan, de ha egyszer sikerül megpucolni, remek darabok lesznek belőlük. Kicsit még kószáltunk a környéken, épületmaradványokat, kutatóárkokat is láttunk, aztán el is telt az idő, ideje volt átmenni Parádfürdőre az Etelka külfejtéshez. A volt külfejtés 50 m-re van a benzinkúttól, régóta közismert lelőhely, és ennek ellenére még mindig lehet találni valamit. Igazából wavellitet szerettünk volna találni, ami gyorsan meg is lett, csak hogy a kő kicsinyítése közben sikerült telibetalálni kalapáccsal az ásványt, amitől egy kissé megcsúnyult. Utána bezzeg nem találtunk egyet sem, így a végén kénytelenek voltunk elfogadni Reginától, amit ő talált.

Ezzel a sorozatunk utolsó napja be is fejeződött, és bár folytathattuk volna másnap, de az októberi télből elegünk lett, így nem hosszabbítottunk, pedig még maradt egypár elfelejtett táró Parádfürdő környékén.

A harmadik napra Regina engedélyt szerzett a recski Csákánykő andezit bányájába. Igen, ez az a bizonyos bánya, ahol ’50-53 között a kényszermunkatábor foglyait dolgoztatták, a rá vetülő árnyék igencsak ellentétben áll azzal a remek nappal, amire mi készültünk. A Nemzeti Emlékhelyhez vezető táblák a mi utunkat is kijelölték, és egészen a bányáig jó minőségű aszfaltúton mehettünk.

Fenn éppen egy új robbantást készítettek elő, minket is az éppen kinyíló szintre irányítottak, hogy nézzük meg a legfrissebb fejtések anyagát. Nagy várakozással ballagtunk lefelé, bár Regina leírásaiból tudtuk, hogy eddigi látogatásaik vagy nagyon gazdag zsákmánnyal, vagy a nagy semmivel végződtek. Hát, az átnézett kövek túl sok mindent nem tartalmaztak, kevés és nagyon kicsi üregekben üldögéltek ugyan szép pici hialitok és szideritek, de azt tudtuk, hogy ez a bánya többre is képes. Plusz még a szinten keresztülhúzódó 10-15 cm mély tó is majdnem leküzdhetetlen akadályt képezett, de azért csak megérte “átúszni”, mivel itt már belefutottunk a kőfejtő különlegességébe, egy kvarczárványba, peremén néhány kisebb-nagyobb üreggel, bennük hialitokkal és kalcedonokkal. Az élményt azért rombolta, hogy mindez egy jókora kőtömb közepén trónolt, teljesen hozzáférhetetlenül.

Csak néhány szilánkot sikerült lehasítani, ezért Regina tanácsára inkább fölsétáltunk a fő bányaudvarba, hátha találunk még valamit a régi anyagban is. És igen, találtunk is, mégpedig a kánaánt. Bevezetésként volt sok-sok kvarczárvány, igaz a peremüregek nélkül, így pedig tulajdonképpen “érdektelen”, de aztán felfedeztünk rengeteg kisebb nagyobb üreget, tele a sziderit minden elképzelhető formájával, sőt, ahogy szép lassan körbesétáltunk, meglett minden, a szakirodalomban említett ásvány: aragonit, tridimit stb. Útközben (és utólag megnézve néhány régebbi fotót a bányáról) rájöttünk arra is, hogy ez nemcsak szerencse volt, hanem jóideje egy állandó tó őrizte a kincseinket, ami csak a hosszú őszi aszály hatására tűnt el, legalábbis nagyjából.

Annyi víz azért maradt, hogy csak nagyobb kerülővel jutottam el ahhoz a kőkupachoz, amit még a felső szintre éréskor a terület közepén kinéztem magamnak. És itt volt “A tökéletes zárvány”. Legalább két rétegben szegélyezték üregek, tele a teljes ásványbemutatóval, amit itt egyáltalán találni lehet, apró fémkupacokkal (talán markazitok?), és tele rövid és egészen hosszú tűs kristályokkal, amik egyenlőre meghatározásra várnak. A tökéletesség abban teljesedett ki, hogy még az én kis kalapácsommal is rögtön sikerült egy jókora darabot leütni belőle, aztán persze kiabálásomra megérkezett a segítség is Gábor személyében. A nagyobb kalapács és nagyobb testtömeg aztán megtette a hatását, az egész zárványt megszereztük, így mindenkinek jutott belőle.

Közben persze már az idő is elszaladt, a hátralévő fél órában voltak ugyan még sikereink, de az előbbit már egyik sem tudta felülmúlni. Összecsomagoltuk hát a köveket, és boldogan a gazdag zsákmánytól, elindultunk hazafelé.

És külön köszönet a bánya dolgozóinak a segítőkészségükért 🙂