monstone-blog

Eltelt közben pár hónap, mi meg már megint túl vagyunk egy zempléni úton. A fő hangsúly azonban most a gyűjtés helyett a túrázáson volt, a rendelkezésre álló rövid idő alatt akartunk néhány távolabbi, illetve valahogy mindig kimaradó helyet felkeresni. Egynapos rudabányai kitérő után mégis a rátkai “antimonitos”-ban kezdtünk, mert ez egy ideális hely egy félnapos programhoz, és mert jobban be akartuk járni a területet, a múltkori hőségben ez embertelen lett volna. Békésen elkalapálgattunk itt néhány órát a ragyogó napsütésben, beszélgettünk egy idetévedő fosszíliavadásszal, de a gyűjtést nem vittük túlzásba, már így is van éppen elég anyagunk innen.

Délután elfoglaltuk a már jól bevált mogyoróskai szállásunkat, majd átugrottunk Telkibányára, hogy vacsora közben megtárgyaljuk Bartók Józsival a helyi híreket. Elmesélte, hogy a malomköveket időközben már becipelték a múzeumba, és figyelmeztetett minket, hogy a vadászidény miatt csak 9-től 4-ig lehet az erdőt járni. Ez az utóbbi nem esett jól, hiszen mégiscsak az az igazi, amikor kora reggel beveti magát az ember az erdőbe, és csak sötétedéskor jön ki. De hát nem árt ezt komolyan venni, így ehhez igazítottuk a továbbiakat.

Időtlen idők óta terveztük az Amadé-vár és a Pálos-kolostor felkeresését, így ez lett az elsődleges célpont. Hogy minél jobban kihasználjuk az időt, Gönc felől kocsival hajtottunk be a sorompóig, és csak innen folytattuk gyalogosan az utat a Potács-ház irányába. Ott értük el a piros turistajelzést, ami már egyenesen a kolostor romjaihoz vezetett. A romok elég meglepő látványt nyújtanak a csak ösvényen megközelíthető sűrűben, és tulajdonképpen elég jól viselik a ca. 500 év elhagyatottságot. De végül is “csak” a természet erejének kellett ellenállniuk, mindentől távol lévő fekvése legalább az emberektől megóvta, köveit nem hordták szét, oszlopfőit nem faragták át a későbbi korok ízlésének megfelelően, így az eredeti, 14. századi gótikus kőfaragásokra csodálkozhatunk rá a mai napig. De sokat nem időzhettünk itt, mert még sok volt hátra, és délután négy előtt még ki is kell jutni az erdőből.  Nekiveselkedtünk az Amadé-várra vezető kaptatónak, és az utolsó ötven métert már négykézláb tettük meg. Persze nem azért, mert kifáradtunk, hanem tudtuk, hogy errefelé kimállott üvegopálokat (hialitokat) lehet találni, és azok után kotorásztunk az avarban. Összeszedtünk pár darabot, aztán felmásztunk a Sziklakilátó tetejére. Bár a levegő kissé párás volt, a látvány mégis lenyűgözött minket, a lapos sziklatető pedig kellemesen felmelegedett a bágyadt őszi napsütéstől, szinte kínálta magát egy jó kis pikniknek, amit meg is ejtettünk.

Továbbmenve megnéztük azt a pár egymásra helyezett követ, ami megmaradt a várból. Nem csoda, hogy ennyire leromlott, hiszen a várat már akkor elhagyták, amikor az alatta lévő kolostort még csak építeni kezdték. Még egy ideig követtük a turistajelzést a gerincen, mert egy távolabbi, kevésbé meredek ponton akartunk leereszkedni a másik oldalra. Találtunk is egy utat, ami alkalmasnak tűnt, de aztán ez elfogyott alólunk, és kénytelenek voltunk egy meredek kőfolyáson leszánkózni egy jó hosszú szakaszon. Annyi előnye volt a dolognak, hogy amikor két kézzel kapaszkodtunk a talajba, tenyérnyi hialitokat találtunk, amik sokkal szebbek voltak, mint a másik oldalon. Félúton a völgy felé végre elértünk egy régi erdészeti utat, amin már kényelmesen folytathattuk az ereszkedést.

Ez az út olyan volt mint egy geológiai tanösvény, ami a zempléni vulkanizmus jellemző kőzeteit mutatja be: még andezitben értünk le, aztán riolit habláva blokkok következtek, bennük hússzínű kalcedonokkal és hialittal, majd kőzettörmelékes riolittufa jelent meg, ami később tiszta riolittufává változott. Végül leértünk  a Gönci-patak melletti dózerútra, amin visszafelé indultunk. Az út jobboldalán észrevettük a Fenyőkő-oldalon álló sziklatornyokat, amik kinézetre, és kőzettípusra is sok hasonlóságot mutatnak az ósva-völgyi Kutyaszorító szikláival, így el is határoztuk hogy legközelebb egy egész napot rászánunk erre a részre.

Másnap szakadó esőre ébredtünk, de a tévét bekapcsolva megtudhattuk, hogy északkeleten többé-kevésbé süt a nap, és egész nap nem várható eső. Hmmm… Reménykedve, hogy javul majd az idő, elmentünk Tokajba, hogy egy kis bort vásároljunk, majd tovább kerülgettük a hegyeket, és bizakodva függesztettük a szemünket a Szlovákia feletti tiszta égbolt darabkára. Kőkapunál nem bírtuk tovább, kiszálltunk egy kis sétára, és a tavasz áradás hordalékkupacait átnézve néhány opált gyűjtöttünk, és ez alatt a rövid idő alatt sikeresen eláztunk. Mogyoróskán aztán a helybeliekkel kitárgyaltuk a meteorológusokat, akik még délben is azt mondták, hogy szép idő van errefelé…

Utolsó napon hideg, de napsütéses, tiszta időre ébredtünk. Bartók Józsival már két napja megbeszéltük, hogy együtt elmegyünk a Senyő-völgybe, ahol egész jó kis opállelőhelyet talált. Adott már egy mintát is, ami igencsak gusztusos darab volt, szép szürke opál, tele mangándendritekkel. Egy óra gyaloglás oda és vissza, egy óra gyűjtés, sajnos ennyi jutott erre a napra, mert még kis híján 500 km hazáig az út. Kellemesen telt a délelőtt, Józsi is mindig jó társaság, módjával gyűjtögettünk. Délre értünk ki az erdőből, és addigra olyan szép idő lett, hogy egyszerűen nem akartunk beszállni a kocsiba és hazautazni. Még ott ácsorogtunk a Senyő-völgy előtti réten, és máris súlyos Zemplén-elvonási tüneteink alakultak ki. Csak az járt a fejünkben, hogy még lenne idő elmenni valahová, hogy bepótoljuk az esős napot. De végül csak egy utolsó kávéra ugrottunk be Telkibányára.