monstone-blog

Két napot kószáltunk Telkibánya környékén, és mielőtt mindenki készülődni kezdene, gyorsan hozzáteszem, egy árva morzsa aranyat sem találtunk. Nem is igazán erőltettük, mivel alapos földmunka nélkül már szinte lehetetlen aranyat találni, és ez nem a mi műfajunk, nem szeretünk gödröket, kidőlt fákat hagyni magunk után.

Az első napon csak bejártuk a Baglyas-völgy két oldalát, a Gyepű-hegyi horpamező bekerített részén, és annak északkeleti folytatásán kerestünk kutatásra érdemes helyeket. Az András-táró melletti bekerített horpamező egy nehezen járható dzsungelnek bizonyult a kora tavasz ellenére. A hányókon sok volt a markazithintéses andezit, ami megfelelőlen büdös is volt kalapálás közben, de teléranyag már sehol nem volt a felszínen, valószínűleg sokat kellene ásni a horpadomb oldalában. Nem jártunk nagyobb sikerrel a horpamező folytatásán sem, bár ott rengeteg volt a kvarcos tömb, de mind meddőnek bizonyult.

Visszafelé a Rózsa hegyen keresztül mentünk, ott kvarcokból, és modern kori horpákból nem volt hiány, de ezen kívül szinte semmi. Az erdészház melletti réten viszont minden egyes vaddisznótúrásban szép kis hegyikristályok voltak.

Másnap Bartók Józsival volt találkozónk, mivel megígérte, hogy bevisz minket a Mária-bányába. A Kecske-hátnál tettük le a kocsit és a Sinta-tetőn keresztül indultunk fel a bányához. A Sinta gerincén több nagy gödröt is találtunk, amit az ametisztre éhes gyűjtők hagytak maguk után. Minket viszont pont az érdekelt, amit ők kidobáltak: a bontott, kalciteres andezitben szép zeolitok, elsősorban kabazitok találhatók. Szép darabok hevertek szerteszéjjel, és külön örültünk egy kvarcon nőtt laumontit csokornak.

Közben egy pillantást vetettünk az égre, és azonnal szedelőzködni kezdtünk, mivel valami ólomszürke csúnyaság közeledett gyorsan felénk, és nem volt kedvünk megázni.

De megáztunk. Öt percen belül vízzel vegyes hódara zúdult a nyakunkba, és a hőmérséklet a fagypont közelébe süllyedt, a szél pedig keményen fújt. Szedtük a lábunkat, hogy mielőbb a bányába érjünk, de a hózápor éppen a bejárathoz érve alábbhagyott. A hideg miatt megszáradni nem volt időnk, inkább egyből indultunk a bányába, ott legalább stabil 10 fok és szélcsend van.

Dióhéjban összefoglalnám, amit a Mária-bányáról tudunk: Még valamikor a XVI.-ik században kezdték mélyíteni, elsősorban a Lobkowitz-telér feltárására. Mária-Terézia idejében a fő vágatot kibővítették, így már csak néhány oldalvágatban lehet megfigyelni a jellegzetes alakú, szűk, eredeti középkori tárókeresztmetszeteket. A tárót továbbhajtották a Jószerencsét-teléren keresztül egészen a Kánya-hegy túloldalán futó Jupiter-telérig. Légaknája a Kánya-hegy csúcsa közelében éri el a felszínt, közel az ásványgyűjtők kedvenc füstkvarcos gödréhez. A bánya egy jó részét pályázati pénzből, és helyi segítséggel kitisztították, és biztonságossá tették. A táró kényelmesen járható, de a légakna után már elkezd csökkenni a belmagassága, ugyanis itt már nem sikerült kitakarítani a törmeléket és a sarat. A látványos részek természetesen a telérkereszteződések, itt indulnak az oldalvágatok. A légakna melletti kereszteződésnél még látszanak a falban az ácsolatok nyomai, illetve egy kisebb éren elindult főtefejtés. A lehullott kaolinos-vasas telérkitöltésből kimenekítettünk egy darabot, de nem volt benne látható méretű érc.

A táró előtt még bogarásztunk egy kicsit a hatalmas benőtt meddőhányón, aztán továbbálltunk. Gyorsan megnéztük a hajdan híres vadetetős horpát, ahonnan sok szép ametisztet hordtak ki egykoron, de mára színültig vízzel van tele, aztán átmentünk a Csengő-bánya meddőjére. Most éppen sütött a nap, úgyhogy sikerült néhány másodlagos ásvány, többek között pár csinos gipszrózsát kikotorni, de egy szép ametiszt is akadt.

Visszafelé megálltunk a Teréz-tárónál, ahová most inkább nem mentünk be, mert elöntötte a víz. Viszont szép új tájékoztató tábla hirdette, hogy ez az Aranyásók útja tanösvény egyik állomása. Nafene ! Józsi elárulta, hogy a táblák már kinn vannak, de útjelzések majd akkor lesznek, ha lesz ideje kirakni őket (ez már alighanem meg is történt).  Alakul a dolog, örülünk az ilyen típusú kezdeményezéseknek. Ha valakit érdekel: a tanösvény a Király-kúti parkolótól indul.

Jó napunk volt, a végén már a hóesés és a megázás is inkább szép emléknek tűnt.

Rettenetes időhiányban szenvedünk, ezenfelül, ha van egy kis időnk, inkább megyünk valahová, így csak egy hónap csúszással folytatjuk a zempléni kirándulásunk beszámolóját. Ha így haladunk, nyár végére meg is lesz a hét nap leírása….

Aznapra a meteorológusok esőt jósoltak, ezért inkább több rövid túrát terveztünk be, hogyha tényleg esni kezd, közel legyünk a kocsihoz. Újhután kezdtünk, mivel tavaly a meleg miatt már nem volt kedvünk elmenni a Mária-kút felé. Regina átküldte nekünk a régi Lengyel-féle térképet a környékbeli jáspistelérekről, ami alapján be tudtuk azonosítani a legközelebbi telérraj helyét. Kényelmes dózerúton sétáltunk fel a völgy oldalában, ami sokáig csak a környéken szokásos riolittufát tárta fel, a völgyfőhöz közeledve azonban egyre több kalcedonos töredéket láttunk az úton. Aztán az út alatt pár méterre felbukkantak az első nagyobb tömbök is, mindjárt egy félmázsa körüli vörös, kékesszürke erekkel tarkított darab, mellette egy világosszürke tömb, aminek a felületén tűs rajzolatok látszódtak. Sikerült pár kisebb darabot lepattintani némi közelharc után, így nem kínoztuk tovább az egyre jobban gömbölyödő tömböket, inkább folytattuk tovább az utat felfelé.

Pár méterrel odébb az útbevágás tetején frissen szétvert tömb darabjai voltak összekészítve egy kupacba, amiből tisztán látszott, hogy valaki már megelőzött bennünket. Innentől már sok kalcedonos tömb hevert mindenfelé, de inkább továbbmentünk a vízválasztó felé, mert be akartuk határolni a területet. A dózerutat elhagyva még mindig találtunk kalcedonos darabokat, de a minőségük egyre silányabb lett, úgyhogy visszamentünk a Kül-Bánya rétig, oda, ahol a rétre bekötő út mellett a legszebb darabokat láttuk, de a kalapálás helyett a fotózást választottuk. Fotózás közben egy magányos kiránduló bukkant fel mellettünk, és érdeklődve figyelte, hogy mit művelünk, majd szóba is elegyedtünk. Bemutatkozáskor kissé ledöbbentünk: nem ismertük meg Korim Lacit, ahogy ő sem minket, pedig alig két éve találkoztunk. Beszélgettünk kb. 20 percet, aztán mindenki ment a dolgára, mi is elkezdtük a gyűjtögetést, mert szép és érdekes darabok voltak a környéken. Tűs aragonit utáni álalakok, amikben a tűk hossza meghaladta a 6-8 cm-t, kvarc utáni negatívok, kvarcüreges kalcedonok. Keveset gyűjtöttünk, mivel vágásra, csiszolásra nincs lehetőségünk, anélkül pedig nem igazán szépek az itteni példányok.

Második rövid túránk Tolcsvára vezetett, a Tolcsva és Erdőhorváti közötti Meleg-májra. Itt egyszer már jártunk, és volt pár szép példányunk, most meg akartuk nézni, változott-e a lelőhely, jöttek-e elő újabb anyagok. Akkoriban Erdőhorváti felől mentünk, de a Tolcsva-patakon való átkelés kissé zűrös volt, ezért mentünk most a hosszabb úton.

A lelőhelyként funkcionáló földúton most rengeteg anyag hevert, és a partoldalból folyamatosan potyognak ki a vöröses kalcedon tömbök. Akadtak bőven zöldes és okkerszínű kusza rajzolatos példányok is, amik nagyító alatt nagyon mutatósak tudnak lenni. Csak kisebb darabokat szedtünk a tonnaszám heverő kövekből, inkább a sokféleségre mentünk rá. Visszafelé a domb lábánál vezető úton mentünk, és nagyon megbántuk, mivel a néhai földút zsombékos mocsárrá változott, így az út kétszer annyi ideig tartott, mintha a dombon keresztül mentünk volna.

Tokajba még elmentünk, de már csak borért, aztán visszamentünk a szállásra. A jósolt esőből egy csepp sem esett, ennyit a meteorológusokról.

Múlt ősszel jót kirándultunk az Amadé-várnál, most a Gönci-patak másik oldalát szemeltük ki, amit Fenyő-kő oldalnak hívnak. Telkibányáról indultunk fel a Tér-hegy irányába, mivel arrafelé régebben szép riolit habláva gömböket találtunk, itt akartunk helyszíni fotókat készíteni, esetleg eltenni egy ilyen szferoidot, mivel csak egy darabunk volt otthon, és szerettünk volna még egyet.

A Fenyő-kő oldalra vezető erdészeti útról csak egy kis kitérő felfelé a hablávás rész, gyorsan odaértünk. A fő feltárás egy mélyút kanyarjában volt, azt sajnos betemette a sár, de az út két oldalán szép dudoros, félgömbös hablávákat tudtunk fotózni. Az igazi, gömb alakú darabokból sajnos csak sérültet találtunk, a többi valószínűleg legurult egy meredek oldalvölgybe, ahová nem akartunk utánuk menni. Visszaereszkedtünk a dózerútra, és folytattuk a túrát, de az első kanyarban ott feküdt az úton egy 12 cm átmérőjű gömb. Sajnos ez is törött volt, de a belseje üreges, így kiderült, hogy belülről hialit és kalcedon borítja az üreg falát. Ilyet eddig nem találtunk, így a hátizsákba vándorolt meglehetős súlya ellenére.

Végre kipipálhattuk a gömböc projektet, és ráfordultunk a Fenyő-kő oldalra. Tulajdonképpen csak túrázni jöttünk ide, bár előtte azért megnéztük a geológiai térképet, és változatosnak ígérkezett, na és az ásványgyűjtésre beállt szemünk mindig a köveket pásztázta. Az út vízszintesen, kényelmesen haladt a hegyoldalban, miközben andezit, riolittufa, kovás-opálos anyagok váltakoztak, akár egy geológiai tanösvényen. Találtunk opálokat, bár szépnek nem nevezném őket, meg egy kalcedonos habláva telért is. A tervünk szerint ott akartunk leereszkedni a völgybe, ahol a turistatérkép egy sziklát jelzett, ez a “szikla” azonban nagyon meglepett minket. Hogy a fenébe lehet, hogy még nevet sem kapott? Pados elválású andezittornyok állnak a hegyoldalon, az egyik tetején termetes ingókővel, magasságuk kb. 6-10 méter körüli. A fák miatt sajnos nem lehet fotón visszaadni a látványt, inkább csak egy-egy részlet fotózható.

Mivel már közel jártunk a fokozottan védett részhez, le kellett ereszkednünk a Gönci-patak völgyébe, és visszafelé vettük az irányt. Az erdészház után pár száz méterrel egyszer csak egy 30 cm-es, karfiolra emlékeztető habláva gömb kandikált ki az útmenti avarból. Ez nem lehet igaz! Mekkora lesz a következő, talán méteres, vagy nagyobb? Hazavinni nem akartuk, és mivel már tele volt repedésekkel, így kalapács alá került. Kívül feketés-perlites, belül vörösbarna, legbelül pedig kalcedonnal bélelt üreg. Lefotóztuk, aztán visszatettük a helyére.

Később még megnéztük a Fenyő-kő oldal alsó részén álló sziklatornyokat, amik a fák miatt csak alulról láthatók, pedig egyébként vetekednek az ósva-völgyi Kutyaszorító szikláival. A Potács-ház érintésével visszagyalogoltunk Telkibányára, és megfelelően elégedettek voltunk a mai élménygazdag napunkkal.

Eltelt közben pár hónap, mi meg már megint túl vagyunk egy zempléni úton. A fő hangsúly azonban most a gyűjtés helyett a túrázáson volt, a rendelkezésre álló rövid idő alatt akartunk néhány távolabbi, illetve valahogy mindig kimaradó helyet felkeresni. Egynapos rudabányai kitérő után mégis a rátkai “antimonitos”-ban kezdtünk, mert ez egy ideális hely egy félnapos programhoz, és mert jobban be akartuk járni a területet, a múltkori hőségben ez embertelen lett volna. Békésen elkalapálgattunk itt néhány órát a ragyogó napsütésben, beszélgettünk egy idetévedő fosszíliavadásszal, de a gyűjtést nem vittük túlzásba, már így is van éppen elég anyagunk innen.

Délután elfoglaltuk a már jól bevált mogyoróskai szállásunkat, majd átugrottunk Telkibányára, hogy vacsora közben megtárgyaljuk Bartók Józsival a helyi híreket. Elmesélte, hogy a malomköveket időközben már becipelték a múzeumba, és figyelmeztetett minket, hogy a vadászidény miatt csak 9-től 4-ig lehet az erdőt járni. Ez az utóbbi nem esett jól, hiszen mégiscsak az az igazi, amikor kora reggel beveti magát az ember az erdőbe, és csak sötétedéskor jön ki. De hát nem árt ezt komolyan venni, így ehhez igazítottuk a továbbiakat.

Időtlen idők óta terveztük az Amadé-vár és a Pálos-kolostor felkeresését, így ez lett az elsődleges célpont. Hogy minél jobban kihasználjuk az időt, Gönc felől kocsival hajtottunk be a sorompóig, és csak innen folytattuk gyalogosan az utat a Potács-ház irányába. Ott értük el a piros turistajelzést, ami már egyenesen a kolostor romjaihoz vezetett. A romok elég meglepő látványt nyújtanak a csak ösvényen megközelíthető sűrűben, és tulajdonképpen elég jól viselik a ca. 500 év elhagyatottságot. De végül is “csak” a természet erejének kellett ellenállniuk, mindentől távol lévő fekvése legalább az emberektől megóvta, köveit nem hordták szét, oszlopfőit nem faragták át a későbbi korok ízlésének megfelelően, így az eredeti, 14. századi gótikus kőfaragásokra csodálkozhatunk rá a mai napig. De sokat nem időzhettünk itt, mert még sok volt hátra, és délután négy előtt még ki is kell jutni az erdőből.  Nekiveselkedtünk az Amadé-várra vezető kaptatónak, és az utolsó ötven métert már négykézláb tettük meg. Persze nem azért, mert kifáradtunk, hanem tudtuk, hogy errefelé kimállott üvegopálokat (hialitokat) lehet találni, és azok után kotorásztunk az avarban. Összeszedtünk pár darabot, aztán felmásztunk a Sziklakilátó tetejére. Bár a levegő kissé párás volt, a látvány mégis lenyűgözött minket, a lapos sziklatető pedig kellemesen felmelegedett a bágyadt őszi napsütéstől, szinte kínálta magát egy jó kis pikniknek, amit meg is ejtettünk.

Továbbmenve megnéztük azt a pár egymásra helyezett követ, ami megmaradt a várból. Nem csoda, hogy ennyire leromlott, hiszen a várat már akkor elhagyták, amikor az alatta lévő kolostort még csak építeni kezdték. Még egy ideig követtük a turistajelzést a gerincen, mert egy távolabbi, kevésbé meredek ponton akartunk leereszkedni a másik oldalra. Találtunk is egy utat, ami alkalmasnak tűnt, de aztán ez elfogyott alólunk, és kénytelenek voltunk egy meredek kőfolyáson leszánkózni egy jó hosszú szakaszon. Annyi előnye volt a dolognak, hogy amikor két kézzel kapaszkodtunk a talajba, tenyérnyi hialitokat találtunk, amik sokkal szebbek voltak, mint a másik oldalon. Félúton a völgy felé végre elértünk egy régi erdészeti utat, amin már kényelmesen folytathattuk az ereszkedést.

Ez az út olyan volt mint egy geológiai tanösvény, ami a zempléni vulkanizmus jellemző kőzeteit mutatja be: még andezitben értünk le, aztán riolit habláva blokkok következtek, bennük hússzínű kalcedonokkal és hialittal, majd kőzettörmelékes riolittufa jelent meg, ami később tiszta riolittufává változott. Végül leértünk  a Gönci-patak melletti dózerútra, amin visszafelé indultunk. Az út jobboldalán észrevettük a Fenyőkő-oldalon álló sziklatornyokat, amik kinézetre, és kőzettípusra is sok hasonlóságot mutatnak az ósva-völgyi Kutyaszorító szikláival, így el is határoztuk hogy legközelebb egy egész napot rászánunk erre a részre.

Másnap szakadó esőre ébredtünk, de a tévét bekapcsolva megtudhattuk, hogy északkeleten többé-kevésbé süt a nap, és egész nap nem várható eső. Hmmm… Reménykedve, hogy javul majd az idő, elmentünk Tokajba, hogy egy kis bort vásároljunk, majd tovább kerülgettük a hegyeket, és bizakodva függesztettük a szemünket a Szlovákia feletti tiszta égbolt darabkára. Kőkapunál nem bírtuk tovább, kiszálltunk egy kis sétára, és a tavasz áradás hordalékkupacait átnézve néhány opált gyűjtöttünk, és ez alatt a rövid idő alatt sikeresen eláztunk. Mogyoróskán aztán a helybeliekkel kitárgyaltuk a meteorológusokat, akik még délben is azt mondták, hogy szép idő van errefelé…

Utolsó napon hideg, de napsütéses, tiszta időre ébredtünk. Bartók Józsival már két napja megbeszéltük, hogy együtt elmegyünk a Senyő-völgybe, ahol egész jó kis opállelőhelyet talált. Adott már egy mintát is, ami igencsak gusztusos darab volt, szép szürke opál, tele mangándendritekkel. Egy óra gyaloglás oda és vissza, egy óra gyűjtés, sajnos ennyi jutott erre a napra, mert még kis híján 500 km hazáig az út. Kellemesen telt a délelőtt, Józsi is mindig jó társaság, módjával gyűjtögettünk. Délre értünk ki az erdőből, és addigra olyan szép idő lett, hogy egyszerűen nem akartunk beszállni a kocsiba és hazautazni. Még ott ácsorogtunk a Senyő-völgy előtti réten, és máris súlyos Zemplén-elvonási tüneteink alakultak ki. Csak az járt a fejünkben, hogy még lenne idő elmenni valahová, hogy bepótoljuk az esős napot. De végül csak egy utolsó kávéra ugrottunk be Telkibányára.

Két napja beszéltük meg Bartók Józsival, hogy közösen elmegyünk gyűjteni. Józsit már vagy 6-7 éve ismerjük és kedveljük, amikor az Ezüstfenyőben dolgozott, mindig ott szálltunk meg, hogy reggelente és esténként jókat dumálhassunk vele. Most kihasználtuk az alkalmat, hogy vele felmehetünk kocsival is a Kánya-hegy tetejéig, így Regina a rossz térdével végre feljuthatott idáig.

Először gyorsan megnéztük a füstkvarcos lelőhelyet a gerinc nyugati oldalán, ami mostanában elég divatos lett. Öt éve jártunk itt, és már akkor is voltak gödrök szép számmal, de most a mohó gyűjtők egy kisebb bányát ástak a Mária-akna mellett. Nekünk nem a méret a lényeg, a többiek által félredobált kövek között is találtunk szép kis füstkvarcokat, néhányat eltettünk, és már mentünk is tovább. Józsi javasolta a gerinc keleti oldalát, mert ott erdőirtás volt, és így sok régi horpa vált hozzáférhetővé. Sietnünk is kellett, mert a nap kezdett egyre jobban tűzni, és nyílt terepen fogunk gyűjteni.

Az irtáson már forróság volt, nem kellett csodálkozni, hogy negyed óra múltán már mindannyian az erdő szélén voltunk ismét, a fák alatt. Nagy kristályokat, illetve érces anyagot nem találtunk, pedig érdekesek voltak  a kövek, gyakori volt a színtisztán apró kvarckristályokból összeálló kőzet, illetve a papírpát utáni álalak. Közben néha távoli morajlásokat hallottunk, de nem láttunk semmi aggasztót, úgyhogy szép nyugodtan visszamentünk a kocsihoz.

Legurultunk a Teréz-táróig, mert Józsi megígérte, hogy kívánságunkra mutat nekünk egy jó büdös meddőhányót. A büdösség biztos jele annak, hogy a meddőhányó érces anyagot is tartalmaz. Ahogy megálltunk a kocsival, odaért a zivatar is. Kivártuk, hogy elálljon, utána elindultunk. Mielőtt elkezdtük volna az ereszkedést a Teréz-táró felé, megálltunk fotózni, mert a látvány fantasztikus volt. Az eső hatására a hegyek és az erdők “füstölni” kezdtek, hatalmas gőzfelhők emelkedtek mindenfelé, egészen földöntúli volt a látvány. Ekkor újra szakadni kezdett az eső, vissza a kocsiba, majd újabb fél óra várakozás után ismét elindultunk. A mellig érő vizes fűben teljesen eláztunk, közben ismét esni kezdett, de már nem volt érdemes visszafordulni. A Teréz-táró után 100 méterrel ott büdösködött a Csengő-bánya hatalmas meddőhányója, mi meg nekiálltunk keresgélni. Porrá szétesett bontott andezit fedi a hányót, követ a felszínen alig lehet találni, az eső, illetve az erdőben rekedt gőz miatt nem volt igazán fényes a hangulatunk, de jónéhány ércesnek tűnő darabot összeszedtünk, és el is pakoltunk, bár az eső miatt igazából nem tudtuk, mit találtunk.

Délután kettő lévén bementünk a Múzeum kávézóba egy jó kávéra, és haditanácsot tartottunk, hova menjünk még. Kőkaput találtuk ki, mert ott a védett területen tilos a gyűjtés, de hátha kihozott valami érdekeset az árvíz. Kishutához érve ismét szakadni kezdett az eső, és elsötétült minden. Áradó patak, kidőlt fák, földcsuszamlások végig a völgy mentén. A Kőkapu Hotelnél tiszta káosz fogadott bennünket. A csónakázótó félig már leeresztve, mivel az áradás feltöltötte hordalékkal, az út beszakadva, a patak mentén mindenfelé hordalék szétterítve. A zivatar éppen a fejünk felett volt, nem lett volna tanácsos kalapálni, ráadásul olyan sötét volt, mintha este kilenc lenne, pedig csak délután 3 volt.

Visszavittük hát Józsit Telkibányára, és mikor elbúcsúztunk tőle, vacogtunk a hidegtől.

A harmadik zempléni napunkon még mindig forróságot jeleztek előre, így már reggel hétkor úton voltunk Komlóska felé, hogy még a reggeli hűvösben elérjük célunkat.

Ezidáig nem láttunk a hegyek között komolyabb árvízi károkat, de most Háromhuta és Erdőhorváti között elképedve néztük, mit művelt az egyébként szelíd Tolcsva-patak. Feltépett meder, kidőlt fák, rengeteg szikla egymás hegyén-hátán, aztán még láttunk egy komoly földcsuszamlást is. Elhatároztuk, hogy visszafelé menet megnézzük az egyik köves zátonyt.

Mielőtt elértük volna Komlóskát, még megálltunk a Pusztavár-hegynél körülnézni. Az erdőbényei oldal felől felvezető út alját szikláig lecsupaszította a lezúduló víz, feljebb “csak” fél méter mélyre rágta a keréknyomokat. Sok kimosott kő hevert mindenütt, csak válogatni kellett. Régebben itt csak kalcedonokat találtunk, most viszont rengeteg álalakos anyagot találtunk (aragonit, kalcit és mordenit utáni). A reggeli órák ellenére a hőmérséklet gyorsan szökött felfelé, jobbnak láttuk nem időzni tovább.

Komlóska végén, a ruszin tájháznál álltunk meg, mert a Szkalka és a Barlang-hegy közötti kis patak medrét akartuk megnézni. Talán jobb lett volna a fűrésztelepnél megállni, mivel így rögtön félresikerült a terv, és a patakvölgy helyett egy gerincre jutottunk, és egyenesen a Barlang-hegy csúcsa felé kaptattunk a hőségben egyre megterhelőbb emelkedőn. Mivel semmilyen út nem ágazott el balra a patak felé, kénytelenek voltunk továbbmenni, de közben azért szép kék kalcedonokat gyűjtöttünk. A Szkalka-nyereg magasságában végre keresztutat találtunk, így becélozhattuk a Szkalkát, és kereshettük a térkép szerinti következő keresztutat, ahol bal felé fordulva lejuthatunk a völgybe. Persze ennek az útnak sem volt nyoma, így hamarosan már a Szkalka északi oldalán kaptattunk felfelé. Elég magasra felmásztunk, mire végre találtunk egy keletre vezető utat, 100 méter után azonban az út gyakorlatilag eltűnt, és Regina kezdett nagyon ideges lenni. Utat kerestünk hát a bozótosban, és végre találtunk is egyet, amit hamarosan be is lehetett azonosítani a térképen. Így aztán eljutottunk a volt bentonit-táróig, ahonnan leereszkedtünk a faluba. Az eredeti célunkat kb. 200-500 méteres sugarú körben körbejárkáltuk, kudarcnak is nevezhetnénk (vagy másnak 🙂 ), ha nem gyűjtöttünk volna így is eleget.

A forróságtól eléggé kimerültünk, ezért délben elbújtunk a Tolcsva-patak völgyében, félúton Erdőhorváti és Háromhuta között. A patak még mindig bővizű, de tiszta volt, telis-tele kövekkel. A parti fák gyökereit az áradás teljesen kimosta és lehántotta, nem volt szívderítő látvány. Egy-két érdekes követ találtunk (például az egyik tele volt szép stelleritekkel), aztán előkerült néhány darab hutaüveg is. A valamikori üveghutáktól egészen idáig görgette az akvamarinkék és smaragdzöld 3-4 cm-es üvegdarabokat a víz.

Délután már nem vállaltunk be nagyobb menetet, felmentünk az Újhuta feletti Flórika-forráshoz mordenitet keresni. Mordenit nem nagyon volt, de Móni mindjárt talált egy gyerekfejnyi fekete-barna opált. Átkutattuk a kis kőfejtőt, és még pár kisebb darab előjött, de a forrását nem találtuk meg. A kőfejtő melletti patakmeder hordalékát is átnéztük, rengeteg szurokkő hevert szanaszét, a félhomályban először obszidiánnak tűntek. Még mindig iszonyú meleg volt, és minden árnyékos részen azonnal támadtak a szúnyogok, így innen is elmenekültünk. Még volt egy kósza ötletünk, hogy Újhuta elején bemegyünk a Mária-kút felé, de mivel az áradás szétrombolta a útpadkát, nem tudtunk megállni, a kedvünk is elment, így erre a napra befejeztük.