monstone-blog

Igen, ez is érdekesebb télen, még a nehezen csiholt tűznek is jobban örül ilyenkor az ember. Évek óta minden télen kizarándokolunk egyszer az erdőbe, mindössze ki kell várni, amíg némi hótakaró emeli a hangulatot. Idén ez múlt hétvégén következett be először Sopronban, így nem is vártunk tovább, hiszen ez a mintegy 6-8 cm-s hó félő, hogy nem csak az első, hanem egyben az utolsó is.

Villámgyorsan beszereztük hát a hozzávalókat: húsos kolozsvári szalonna, hagyma, némi parasztkolbász, és egy piros színű paprika, hogy szép is legyen a nyárs, ne csak finom. Mi ugyanis nem a zsírszalonna izzasztó irányvonalba tartozunk, többre értékeljük a rablóhússzerű változatot. Már csak némi pálinkát kellett kölcsönkérni, bepakolni a hátizsákba, és irány az erdő.

Pár perc múlva már el is értük a Deák-kúti utat, és hamarosan már erdőben folytathattuk utunkat. A kőfejtőtől a felső utat választottuk (sárga jelzés), így egyben leküzdöttük a nem túl nagy szintemelkedést, és innen már kényelmesen lehetett sétálni a Károly-kilátó parkolójáig. Még néhány száz méter, és már célnál is voltunk, a Pedagógus-forrás melletti tűzrakóhelynél. A neheze csak ezután kezdődött, ki kellett szabadítani a hó alól a tűzrakót, majd valamennyi havas faág összegyűjtése után nekilátni a tűzgyújtásnak.  Némi szerencsétlenkedés után bevetettük a titkos fegyvert, a pálinkát is, de nagyon úgy nézett ki, most az egyszer még ez sem válik be ( de kölcsönpálinkának ne nézd a fokát). Már majdnem hagytuk az egészet, amikor valami csoda folytán lángra kapott egy vastagabb ág is, innen pedig ment minden, mint a karikacsapás.
Hamarosan lett is annyi parazsunk, hogy nekiláthattunk a sütögetésnek, majd 10 perc múlva az is kiderült, nagyon elszámítottuk magunkat, a jó levegő, a hideg és a hosszan elnyúló tűzgyújtás hatására olyan éhesek lettünk, hogy fejenként több nyársat is képesek lettünk volna betermelni. De nem volt mit tenni, havat lapátoltunk a tűzre, és elindultunk a hazafelé tartó, kb. 3 km-es úton.

Vasárnap reggel úgy döntöttünk, most van itt az ideje folytatni a tavasszal elkezdett Tihany-fotózást. Eléggé ki voltunk már éhezve egy rendes kirándulásra, így nem rettentett el a reggeli sűrű köd és a mínuszok, bíztunk a szerencsénkben és az időjárás előrejelzésben, nekivágtunk. Némileg ugyan elbizonytalanodtunk, amikor a 8-as úton elhúzva a Somló-hegy mellett, nem láttunk belőle semmit, de már nem lett volna értelme visszafordulni.

Tihanyban persze sűrű köd és zúzmara fogadott, és ez annyiban okozott gondot, hogy első célpontunkról, a Fehér-partról csak annyit tudtunk, hogy “kivillan” a fehér sziklafal a meredek hegyoldalon. Ilyen ködben persze nem villogott semmi, így leparkoltunk és gyalog folytattuk a keresést. Addig meregettük a szemünket, míg elég gyanúsnak találtunk egy foltot, és próba-szerencse alapon nekiindultunk a meredek, jeges hegyoldalnak. Először a feltárás legszélső pontját találtuk meg, ahol már a vulkanizmus nyomait is látni, és a fal tetejét gejzirit borítja. De tovább kellett botorkálnunk a ködben, mire a valódi 30-40 m magas falakra rátaláltunk, és végre el tudtuk készíteni a kívánt fotókat. Fotózni kissé nehézkes volt, mivel a múltkori ónos eső itt még nem olvadt el, és mihelyt ki akartunk lépni a fák közül, hogy ne lógjanak be az ágak a képbe, máris visszacsúsztunk. A sokadik visszacsúszás meg egy kiadós seggreesés után egy fába kapaszkodva sikerült pár képet csinálni.

Fehér-part: a védett természetes feltárást a Pannon-tenger üledékei alkotják, a kilátszó 30-40 m magas falak kb. 8 millió éve keletkeztek. A bennük található fosszíliák (főként kagylók) alapján követhető a tenger kiédesedésének folyamata, és az endemikus (helyben kialakult) fajok evolúciója is. A falakban látható rétegződések az időnkénti szárazra kerülés nyomai. A híres tihanyi kecskeköröm a mélyebb, omladékkal borított rétegekben található, felszínen már alig találni.

A Barátlakásoknál úgy gondoltuk, könnyebb lesz a dolgunk, hiszen oda kitaposott ösvény vezet. Nem is volt gond a Ciprián-forrásig, de utána minél feljebb mentünk, annál vastagabb jégpáncél borította az ösvényt, fenn a Barátlakásoknál pedig már kifejezetten figyelni kellett, mivel a legkisebb lejtőn is azonnal megindultunk lefelé. Így nem tudtunk benézni minden rejtett zugba, ennek ellenére nem bántuk meg, hogy idejöttünk, a hely zúzmarásan, ködösen is lenyűgöző, és még a hangulata is rejtelmesebb, középkoribb, mint nyáron.
(Tihany leírása a honlapon)

Hazafelé a Tapolcai-medence felé kerültünk, hátha ott kibukkan a nap, de mintha ledózerolták volna az összes tanúhegyet! Egyedül a sümegi Várhegy lábából látszott ki néhány méter, a teteje eltűnt valami visszataszító szürkésfehér masszában.

Régebben, netes kutatás közben egyszer már rábukkantunk egy leírásra a balatonfelvidéki permi vöröshomokkőben előforduló geódákról, akkor fel is merült, hogy meg kellene keresni a lelőhelyet, hátha szerencsénk lenne némi barithoz. A keresést azért nem siettük el, főleg mivel azt az infót kaptuk, hogy az itteni anyag nem túl látványos, no meg ezenkívül még ezernyi tervünk volt. A téma közben újból felmerült a Myvip ásványgyűjtő klubjában, így elérkezett az idő, hogy egy pillantást vessünk a helyre. ( A pontos hely kiderítéséért köszönet Fefének!)

Karácsonyi családlátogatásról hazafelé arra kerültünk, és a leírás alapján nagyon könnyen meg is találtuk. Csopakról Balatonfüred felé haladva a 71-es úton, a Csopak utáni első jobbos leágazásnál parkoltunk, és már akkor felfigyeltünk egy kis kőfejtőre a vasút mentén, ami ráadásul még fel is volt táblázva. Mivel tele volt emberekkel, ezért előbb a geódák lelőhelyére koncentráltunk. Csopak felé visszasétálva kb. 50 m-t, a zöld tábla tövénél kell bemászni a bokorba, és már látszik is a vasút és az út közötti kis kőfejtő. A feltárás elején tényleg sok üregre bukkantunk, és főleg a lejtőtörmelék anyagában matatva sorra szedtük elő a kisebb-nagyobb kalcitos kvarcgeódákat, de nem találtunk baritot, ezért átkutattuk a falak kilátszó részeit is.  Nem jártunk sikerrel, és megállapítottuk, hogy valószínűleg fel kellene ásni a törmeléklejtőt, ha valamit akarunk, de ez nem szokásunk.

A hidegre való tekintettel azért túl sok időt nem töltöttünk itt, inkább visszatértünk megnézni a kis vasútmenti feltárást. A tábla alapján a Nádaskúti-kőfejtő a perm/triász határvonalat mutatja be, ezt pedig nem kunszt észrevenni, hiszen a vörös homokkő igen élesen válik el a fölötte lévő fehér dolomitrétegektől. A feltűnő színváltás jelentős eseményre utal, nem is véletlenül, hiszen ekkor, 251 millió éve történt meg az aktuális amerikai szuperhős hiányában a földtörténet legsúlyosabb kihalása. Mértékéről, lehetséges okairól nagyon jó összefoglaló olvasható a wikipédián, ajánlom mindenkinek, olvassa el.
Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy a vörös részen állattetemek lógnak ki, felette pedig semmi, hiszen a terület a perm időszakban sivatagi/félsivatagi éghajlaton feküdt, az akkori élővilágról alig árulkodik valami. A “Nagy Kihalás”-t előidéző események hatására azonban 80 métert emelkedett az óceánok szintje, így itt is hirtelen tengerelöntés következett be, és elkezdődött az eleinte kövületmentes tengeri üledékek lerakódása.

Azért túl sok időt nem érdemes itt tölteni, úgy lehet értékelni ezt a helyet mint egy természetes emlékművet, ami a nagy kihalásra emlékeztet. Szomorúnak azért nem kell lenni, mivel ha ez nem lett volna, akkor most helyettünk egy lábasfejű, vagy egy puhatestű írogatná a blogot.

Jelentjük, túléltük az ünnepeket.  December 20.-a óta nem volt egy szabad pillanatunk sem, most, hogy minden elcsendesült, eszünkbe jutott, amit még kihagytunk tavalyról. Az egyik ilyen a TIT-es ásványbörze.

Már csak azért is fontosnak tartjuk, hogy írjunk erről, mert mostanában az ásványbörzék nagyon elszomorító képet mutatnak. Régebben még tanulni jártunk a börzékre, megfigyelni a lelőhelyekre jellemző ásványokat, ötleteket szerezni, hogy hova kellene eljutnunk gyűjteni, és így tovább. Viszont ha az ember már csak brazil achátot, spanyol piritet, mesterséges, vagy hamisított ásványokat lát, vagy a közismert magyar lelőhelyek gátlástalan fosztogatásából származó százkilónyi tucatárut, azon nem igazán lehet fejlődni.

A TIT-es börze két dologban különbözik a többitől. Az első az, hogy csak meghívottak árusíthatnak a börzén, így viszonylag sok a magyar ásvány, amit a gyűjtő kínál eladásra. Néhány kivételtől eltekintve akár a pontos lelőhelyet is megtudhatjuk.

A másik, hogy mindig egy ásványkiállítás kapcsolódik hozzá, idén az üledékes kőzetek ásványaiból. Mivel segítettünk a berendezésben, testközelből csodálhattuk meg a behozott remek példányokat. A kiállítás alapját Körmendy Regina és Hartmann Béla gazdag gyűjteménye képezte, de sokan mások is elhozták gyűjteményük néhány büszkeségét.

A börze ideje alatt sikerült jónéhány ismerős gyűjtővel találkoznunk, és beszélgetni is többet vagy kevesebbet.

Végezetül csak annyit, hogy bár a világ legnagyobb ásványcsodái nem voltak itt, de ez a börze valóban börzére hasonlított, és a nap végén sok hasznos információval gazdagodva, keserű szájíz nélkül utaztunk haza.

Jövőre ugyanitt !

Mindig is nagy kedvencünk volt Salgótarján környéke, különösen a Medves-fennsík, de régebbi kirándulásainkról nem maradt értékelhető fotónk, ezért nagyon örültünk, amikor kiderült, hogy ásványgyűjtő túrát szerveznek a környékre.
Eredeti programunk szerint a TIT-es ásványgyűjtőkkel jöttünk volna gyűjteni a sátorosi (Siatorska) kőfejtőbe, de végül nem kértek engedélyt, így ők aznap a Csák-hegyre mentek, ahol mi előző nap voltunk. Mi úgy döntöttünk, hogy tartjuk magunkat az eredeti tervhez, és megkíséreljük a bejutást. A javarészt szlovák személyzet a bányában nagyon rendes volt, miután elmondták, hogy hová mehetünk, és hová nem, beengedtek minket,  így a gépektől biztos távolságban nyugodtan gyűjthettünk. A bánya rendkívül gazdag ásványokban, de nem túl változatos, így hamar végeztünk. A megmaradt időt kihasználva úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk Somoskőt. Irány vissza Magyarországra (500 méter), aztán fel Somoskőre.

A falu utolsó házaitól pár lépésre magasodó várat Trianon idején egy tollvonással leválasztották a faluról, egészen 2000-ig csak a szlovák oldal felől, turistaúton lehetett megközelíteni. Mi először 2004-ben voltunk itt, amikor még nem volt köztudott, hogy át lehet menni, és akkor még eléggé magányosan sétálgattunk, most kissé meglepődtünk, milyen sokan voltak. Változás továbbá a belépőjegy (340 Ft/felnőtt), ami a várba, a vár körüli, és a közeli Macskakőlik bányában kiépített tanösvényre szól. A Macskakőlik a nevét az ott bányászott, és helyben faragott macskakövekről kapta, jó lett volna oda is elmenni, de kevés időnk volt rá. A várban meg voltunk már, így az is kimaradt most.

Amire igazán kíváncsiak voltunk, az a kissé fogalomzavaros nevű Bazaltvízesés. Első látásra persze mindenki azt gondolná, a hegyoldalon lefelé folyó láva dermedt meg ilyen vízesésszerű formában, de a valóság egészen más. Tudni kell hozzá, hogy a lávaoszlopok iránya megegyezik a kihűlés irányával, ha függőleges, akkor fentről-lefelé, ha vízszintes, akkor oldalirányból hűlt ki. Jelen esetben a láva egy fölfelé hirtelen leszűkülő kürtő belsejében szilárdult meg. A későbbi korokban a kürtő oldalfalát alkotó kőzet lepusztult, és így kerülhetett felszínre ez a csodálatos képződmény.
Ebből a bazaltból épült fel a vár is, méghozzá figyelemre méltóan egyszerű módon. A letört hatszögű bazaltoszlopokat némi habarcs segítségével egymásra fektették, és már kész is volt a falazat.

Már indultunk volna tovább a következő ásványgyűjtő helyre, de Feri barátunk eltűnt. Csak nagy sokára jelent meg, és kiderült, hogy a magyar oldalon talált egy gyűjtő kollégát, aki éppen ásványokat árusított. Ez a Feri képes volt két gyűjtés között ásványokat vásárolni ! Mi is megnéztük a kínálatot, a szokásos külföldi tucatásványok mellett dicséretes módon többségben voltak a saját gyűjtésű, magyar ásványok, szép mátrai achátok, rudabányai malachitok is voltak, de nekünk legjobban a recski anyag tetszett, köztük a híres aragonit “bányatojások”.

A délután hátralévő részét a Salgóbánya melletti eresztvényi kőbányában töltöttük gyűjtéssel. Amikor befejeztük, találtunk még egy vadon növő almafát, roskadásig tele érett, piros, rózsaszín húsú almával. Soha ilyen finomat nem ettem még, rettenetesen belakmároztunk.

Utóirat: Bokros teendőink, meg lustaságunk miatt elég késve írtuk meg ezt a bejegyzést.  Közben – sajnos túl korán – megjött a tél, és nagyon valószínű hogy ez volt az utolsó idei gyűjtőtúránk.

Mielőtt mindenki elkezdené pakolni a kincskereső felszerelését, sietve hozzáteszem: nagy szerencsével is max. 2-3 mm-esek. Kedvenc gyűjtőtársunk, Regina szerzett engedélyt a Szob melletti Csák-hegy kőbányájába, ami már régi álmunk volt, mivel ott sok szép egyéb ásvány mellett zafír is található. A felemás sikerű Rám-szakadékos túra másnapján kis csapatunk már kora reggel a bánya bejáratánál volt, hogy minél előbb rávethessük magunkat a kövekre. A szokásos felszerelésen kívül Samut, a 10 kg-os kalapácsot is vittük, mivel úgy tudtuk, hogy a zafír a bányában időnként felbukkanó világos színű andezit zárványaiban van.

A bányaőrrel és a három bányakutyával kiegészülve felbaktattunk a bánya második szintjére, ahol Zolika, a bányakutya bemutatta a produkcióját, a 10 m magas szakadék peremén percekig kergette a saját farkát, miközben hangosan ugatott. Úgy elképedtünk, hogy fotózni is elfelejtettünk. Azután Zolika megette Feri fél tízóraiját és magunkra hagyott minket, elkezdhettük végre a kőzúzást.

Először a sötétebb andezitet csapkodtuk, találtunk is ezt-azt, aztán felbukkantak a kívánt világosabb tömbök is. Így hát a nagykalapács is szóhoz juthatott. Aki próbált már több tonnás, közel gömbölyű sziklákból kikalapálni darabokat, az tudja hogy miről beszélünk. Húsz perc kemény munkával sikerült néhány tenyérnyi darabot lepattintani. Eredmény semmi. A szép, késő őszi időjárás hatására kissé kimelegedtünk és nagyon élveztük a munkát, de már kevesebb lelkesedéssel ugrottunk neki a nagy tömböknek.

Később azután egy kisebb, mindössze félmázsás tömbön kissé más színű foltocskát találtunk. A nagykalapáccsal rásóztam vagy ötvenet, de csak annyi történt, hogy kőporos lett a felület. Hát akkor véső. Most az egyszer nem vertem agyon a kezemet, ennek ellenére sikerült néhány szilánkot levésni. Nagyító elő: valami kék van benne. Megvan a zafír! Még átkutattuk a környéket, de sajnos több nem került elő.

Fantasztikus időnk volt, csak a közelgő sötétedés bírt rá minket a befejezésre. Csak ekkor vettük észre, hogy eléggé elfáradtunk. Nem baj, sok szépséget találtunk, és a zafír is meglett. Bár nagyon pici, de a miénk!
Ízelítőnek itt van pár kép, a többiek beazonosítása még folyik, de hamarosan találkozhattok velük az ásványok között.
Szép nap volt, szívesen megismételnénk jövőre.