monstone-blog

Azt hittem, szétvet a méreg, amikor a négynapos hétvége előtti péntek délután megfájdult a torkom, és elöntött a nátha. Nem baj, nem influenza, tehát megyünk kirándulni!

A Kapolcs melletti Bondoró-hegyre indultunk, ahol már többször is jártunk, de egy fotónk sem maradt meg. Dióhéjban összefoglalva, amit a Bondoró-hegyről tudni kell: A vulkáni működés három részre bontható. Először egy Maar-típusú kráter alakult ki, ami akkor jön létre, ha  a feltörő láva nagy mennyiségű vízzel (talajvíz, tó stb) érintkezve felrobban, krátert alakítva ki, amiből az ezt követő robbanások tufagyűrűt hoznak létre. Ezt követte a bazaltömlés, ami kitöltötte a krátert, lapos platót alakítva ki a tetején. A befejező szakasz egy ún. Stromboli-típusú kitörés volt, ami egy lávabombákból és salakból álló fröccskúpot hozott létre a plató tetején, közepén a kráterrel.

A térképen jól kivehető a Bondoró-hegy és az Áldozó-tető alkotta gyűrű, amit egy mély vízmosás szakít meg a keleti oldalon, megakadályozva egy krátertó kialakulását, vagy éppen egy ősrégi krátertó sorozatos kiöntései hozták létre.

Az Ilona-malomnál álltunk meg, és egyenesen az Áldozó-tető felé indultunk. A Katakő-árkot választottuk ki a felkapaszkodásra, mivel a neve szimpatikus volt. Felfelé menet nézegettük a bazalttömböket, sok nagy olivines zárványt és meglepő mennyiségű kifehéredett üvegopált találtunk. Az árok tetején aztán nagyon meglepődtünk, mivel a térkép semmit sem jelzett, de mégis egy festői sziklaképződmény állta utunkat. Ez lenne a Katakő? Azóta sem találtunk semmi említést róla, pedig nemcsak látványos, de nagyon beszédes is. Ami itt látható, az az első kitörés által létrehozott Maar-kráter peremének egy darabja. A robbanások által kiszórt különböző finomságú és keménységű lapilli-, tufa-, és hamurétegeket a szél kikezdte, ezáltal jól láthatóvá tette a rétegeket, és azok dőlését. A sziklák fölött pár méterre még látható az alig fél méter vastag bazalttakaró nyoma, ami egy ideig védte a képződményt az eróziótól, de mára letöredezett, darabjai lejtőtörmelékké alakultak. Lenyűgöző, de egyben furcsa is, hogy egy fia említést sem találtunk róla.

Tovább vezető utunk bozótharccá fajult, mivel az eddig vezető utat sarjerdő nőtte be. Kiverekedtük magunkat a platón lévő szántóföldre, aminek a szélén a jelzett út vezet. Az utat beszántották, úgyhogy bozót után sár….

Az Áldozó-tetőn rengeteg a vulkáni bomba maradvány, de nagyon nehéz szépeket találni. Az itteni bombákról számos cikk jelent meg, illetve könyvben is említik, nem csoda tehát, hogy évtizedek alatt a szebb darabokat már elhordták. Kis szerencsével még akad néhány, azokat lefotóztuk, és otthagytuk.

Visszafelé a Pokol-lik barlangnál ereszkedtünk le, ami meglehetősen közismert. A barlang úgy alakult ki, hogy a bazalttakaró széle függőlegesen megrepedt, a letört darab alja pedig elmozdult a lejtőn, így alakult ki a háromszög alakú keresztmetszet.

Késő délután még beugrottunk a Haláp-hegyre, mert úgy éreztük, hogy legutóbb még ott felejtettünk pár ásványt. A viharossá fokozódó déli szél azonban telibe talált minket a hegytetőn, nem volt túl élvezetes.

Hétvégén ismét tavasz volt a télben, tehát menni kellett. Ásványt gyűjteni nem akartunk, mert a legutóbbi gyűjtések példányai még több kupacban éktelenkednek a lakás több pontján.

A Balaton-felvidékre indultunk, ezen belül is Monostorapáti környékére. Itt található – a nem túl magas Kopácsi-hegy tetején – az ország egyetlen (időszakos) krátertava, a Füzes-tó. A Kopácsi-hegy egy Stromboli típusú vulkáni salakkúp viszonylag ép maradványa, a balaton-felvidéki vulkánok legfiatalabb tagja. Mintegy 2,6 millió évvel ezelőtt működött, látványos tűzijáték keretében rengeteg vulkáni bombát és salakot dobált ki magából, ebből építve fel a gyűrű alakú hegyet, közepén a kráterrel.

Autóval jól megközelíthető a hegy, innen tíz perces séta a krátertó. Hát nem egy nagy durranás, bár ezt tudtuk előre. Most legalább “rengeteg” víz volt benne, de a sok fa miatt inkább egy vizesebb mocsárra hasonlított. Megnéztük, aztán mentünk is tovább, fel a kráter peremére, hogy vulkáni bombákat keressünk. A perem külső oldalán meg is találtuk őket, és némelyik minden várakozásunkat felülmúlta. Gyönyörű vöröses orsóbombákat találtunk, két végükön a csavarodott farkinca maradványaival. A becsapódástól kissé ellapultak, és bizonyos szögből mókás kalapra emlékeztettek. El voltunk bűvölve, aztán erőt vettünk magunkon, és nem hoztuk el mindet, inkább fotóztunk. Egy kisebb darab azért becsúszott a hátizsákba…

A hegy egy óra alatt könnyen bejárható, a maradék időt a szemközti oldalon lévő “kissé” nagyobb Boncsos-tetőre szántuk. A legrövidebb “utat” választottuk, egy meredek oldalvölgyben időnként négykézláb, vissza-vissza csúszva, helyenként kőfolyásokon botorkálva felkúsztunk a gerincre, ahol aztán semmi érdekeset nem találtunk. De legalább mászóizmainkat karbantartottuk, és nem olyan punnyadtan indulunk neki a tavasznak.

András, egy tapolcai gyűjtő lepett meg bennünket egy e-mail-el, miszerint a haláp-hegyi bányaépületet elbontották, esetleg érdemes körülnézni, hátha valamit megbolygattak. A levél hatására előjöttek a halápos emlékeink. Nagyon régen, 2003 januárjában, egy szép hómentes napon voltunk ott, néhai szálkásszőrű tacskónkkal. Több órán át bóklásztunk a gyönyörű időben, és mi nem találtunk semmit. Bezzeg a kutya összegyűjtött vagy száz bogáncsot, amit végül csak ollóval tudtunk eltávolítani.

Mindössze egyszer mentem vissza, de csak fotózni, mert a bányában lenyűgözően szépek a bazaltoszlopok. Most viszont már tisztában vagyunk azzal, hogy kezdő ásványgyűjtő korunkban sok helyen semmit nem találtunk, mert még azt sem tudtuk, mit kell keresni (a bazaltban keresgélés különben sem ideális a kezdőknek). A mostani hétvégén viszont szép napos időt ígértek, fogtuk tehát a hátizsákot, és irány a hegy.

Az eltelt hét év alatt sokat fejlődtünk, erre bizonyíték, hogy bár a bánya nem változott, most mindenütt ásványokat találtunk. Hogy mégsem tömött hátizsákokkal jöttünk haza, abban egy dolog akadályozott csak: rettentően kemény a bazalt. Persze, ha az ember sokáig ütlegeli, akkor eltörik, de a leváló szilánkok félelmetes sivítással húznak el a fejünk mellett, egy nagyobb darab meg egyenesen úgy orron talált, hogy könnybe lábadt a szemem is. Ideje lesz szerezni egy plexi maszkot… A másik veszélyforrást a leomlott bazaltoszlopok jelentik. Ha valaki rálép akkor lehet észrevenni, hogy nagyon labilisak, mozognak. Miután ezt észrevettük, nagy ívben kerültük az egymásra halmozódott oszlopdarabokat. Nem fontos, hogy az ember magára rántson egy tonnás kődarabot, elég, ha a lába szorul be kettő közé. A törmelék egyébként is több ásványos üreget kínál.

A zsákmány elég változatos lett, persze nem tenyérnyi, meg ökölnyi példányok, de sokféle, és meglehetősen érdekes. Nem számítottunk rá hogy ennyit találunk, mert már mindenki legyűjtöttnek említi a lelőhelyet. Viszont a hőmérséklet ingadozás és a fagy minden évben friss anyagot biztosít a falak alatti törmelékkupacon, így meglepően üde, friss üregeket találtunk.

A szép időben gyorsan elrepült a nap, nagyon kellemes volt, és kösz Andrásnak az ötletért !

Május elsejére egy hamisítatlan szép tavaszi, sétálós-fotózós kirándulást terveztünk. Egy számunkra új részt kívántunk felfedezni, az Öcs és Pula közötti terület Kab-hegy felé eső részét, mivel a leírás szerint itt, a Sás-tó környékén bazaltkarsztra lehet számítani (bazaltkarszt: a vékony bazaltréteg leköveti az alatta lévő karsztosodott dolomit felszínét, így dolina szerű mélyedések jönnek létre), és ha ez is olyan érdekes, mint a Kab-hegy bazaltkarsztja, akkor egy nagyon jó napot tölthetünk itt. Már pedig erre utalhat az itt kialakult több tó, és a beszakadással keletkezett pulai-bazaltbarlang is. Most ugyan nem ásványgyűjtés volt a cél, de azért kalapácsot is vittünk, mivel egy 1953-as  Jugovics-publikáció szerint üvegopál található a bazalt üregeiben.

Öcs után, a dolomitbánya előtt tettük le a kocsit, és a szemben nyíló földúton indultunk el. A dolomitot már az út elején felváltotta a bazalt. A ligetes, tölgyes erdőben rengeteg kő feküdt a fák között, de nyoma sem volt azoknak a beszakadásoknak, amit kerestünk. A Büdös-tó előtti részt át is vizsgáltuk, a teljesen likacsos, és teljesen tömör szürke kövek között néhányban érdekesnek tűnő zárványokra figyeltünk fel. Itt már előkerült a kalapács is, és rövid időn belül meglett az áhított hialit, mellette különféle ásványokkal, majd a bevizsgálás eldönti, mit is találtunk.

Tovább sétáltunk a Büdös-tóig, itt már emberekkel is találkoztunk, annyira azért mégsem elhagyatott a hely. De a fő célunk innen keletre volt, így indultunk tovább a Nagy-Sástó irányába bazaltkarszt jeleket keresni. Annyi gond volt csak, hogy nyomát sem láttuk a turistatérkép által jelzett nyiladékoknak, és a jelzett kusza földutak sem fedték a valóságot. Most nem is sikerült megtalálni az igazit, így egy idő után feladtuk a keresést. Némi bozótharc és közben a nadrág gyakori kullancsmentesítése után közelebb bukkantunk ki a kocsihoz, mint számítottuk, itt viszont legalább nyugodtan átnézhettük a térképet, hol is keveredtünk el, így ha legközelebb erre járunk, ez a kevés helyismeret is elég lesz ahhoz, hogy bejárjuk a kimaradt részeket.

Gondoltuk, ha már itt járunk, megnézzük az alginit-bányához közeli kis gejzírkúpot, továbbhajtottunk tehát, és Pula után álltunk le egy földút elején. A gejzírkúp helyét egy kis fákkal borított magaslat jelezte, mindössze megközelíteni nem tudtuk, mivel körbe volt szántva, a hatalmas szántó pedig teljes terjedelmében körül volt kerítve. Ezt célzásnak vettük arra, hogy ez magántulajdon, és nem vagyunk itt szívesen látott vendégek, így feladtuk ezt a tervünket is, és elindultunk hazafelé.

Egy helyen azért még megálltunk, mivel már régóta figyeljük a Nyírádtól délre folyó nagyszabású munkálatokat, az autocross pályára vezető út mentén újabb bauxit bányát nyitnak, már az útra sem lehet behajtani, viszont hatalmas meddőkupacok nőttek ki, amik kiérnek egészen a Nyírád-Sümeg közötti útelágazásig. Eddig csak a fedő anyagát lehetett látni, mostanra viszont újabb, már színes (fekete-vörös-lila) réteg került rá, ezt szerettük volna átnézni. Sok mindent nem találtunk, csak egy-két apró pirithintést, kalcitokat, ezért inkább a kavicsokat nézegettük, egy valamikori folyó maradványait. A többségük metamorf kavics, az egyikben még egészen ép turmalin oszlopok is voltak. Végül is ezzel távoztunk, és egy jó 10 cm-es kagylóval.

Bár az igazi tavaszi kirándulásból inkább ásványgyűjtés lett, azért van még mit keresnünk ezeken a részeken, alighanem teszünk még kísérletet a pulai-bazaltbarlang és a bazaltkarszt megkeresésére.

A börze másnapján korán indultunk, hogy útközben felvegyük Reginát és Kónya Petit a bobai vasútállomáson (aki nem tudná, hol van Boba, keresse Nagypirit és Kispirit mellett), és már mentünk is Bazsiba, ahova végre volt engedélyünk. Ásványaink eddig is voltak innen, de engedély híján csak a bejárat melletti meddőn gyűjthettünk, ahol mindig meglátogatott minket a bánya kb. 25 cm magas őrkutyája. Kis termete ellenére nagy kutyákat megszégyenítő módon tudott ugatni, de egyébként nagyon barátságos volt. Mindig szégyelltük, hogy nem volt nálunk valami finomság, így most egy pár virslivel felszerelkezve érkeztünk.

A régi kutya helyett azonban egy még kisebb eb fogadott minket, aki azonnal hanyatt vetette magát, hogy kiköveteljen egy kis vakargatást. Az őr aztán elmondta, hogy a régi kutyát eltiporták a gépek – sajnos ez gyakori a bányákban. Gyorsan bemutattunk egy virslit a kutyának, de nem volt igazán kiéhezve, mert azonnal eldugta az egyik kőkupacba, aztán jött velünk gyűjteni. Lehet, hogy azért olyan rosszak az utak, mert a kőzúzalékban virslik is vannak?

A kutyus többé-kevésbé végig velünk jött, időnként szinte függőleges falakon is fel-le közlekedett, láthatóan otthon volt a bányában. Időnként azonban úgy döntött, hogy nekünk nem a kövekkel, hanem vele kellene foglalkoznunk, ilyenkor bebújt a lábunk közé, megugatta a kalapácsot és vakartatta magát. Az ember békésen, elmélyülten kalapálgat a kőkupac tetején, egyszer csak valami kicsi, szőrös állat átnyomakodik a feneke alatt, hát el lehet képzelni, hogy majdnem leestünk a kövekről a csiklandós meglepetés miatt.

Közben azért gyűltek az ásványok, a szép kék üregekben főleg aragonitot, kalcitot és phillipsitet találtunk. A bányára jellemző 5-6 cm-es rózsaszínű aragonitok sajnos a nagyméretű kőtömbök üregeiben lapultak, és mire az üreget tartalmazó kődarabot leválasztottuk, az összes kristály kipotyogott. Mivel éppen most frissítettünk ásványfotókat, az új gyűjtés eredménye csak később lesz látható, de addig is egy kis ízelítő az első fotókból. Aztán júniusban még egyszer idelátogatunk, akkor a TIT-es csapattal együtt.

Vasárnap reggel úgy döntöttünk, most van itt az ideje folytatni a tavasszal elkezdett Tihany-fotózást. Eléggé ki voltunk már éhezve egy rendes kirándulásra, így nem rettentett el a reggeli sűrű köd és a mínuszok, bíztunk a szerencsénkben és az időjárás előrejelzésben, nekivágtunk. Némileg ugyan elbizonytalanodtunk, amikor a 8-as úton elhúzva a Somló-hegy mellett, nem láttunk belőle semmit, de már nem lett volna értelme visszafordulni.

Tihanyban persze sűrű köd és zúzmara fogadott, és ez annyiban okozott gondot, hogy első célpontunkról, a Fehér-partról csak annyit tudtunk, hogy “kivillan” a fehér sziklafal a meredek hegyoldalon. Ilyen ködben persze nem villogott semmi, így leparkoltunk és gyalog folytattuk a keresést. Addig meregettük a szemünket, míg elég gyanúsnak találtunk egy foltot, és próba-szerencse alapon nekiindultunk a meredek, jeges hegyoldalnak. Először a feltárás legszélső pontját találtuk meg, ahol már a vulkanizmus nyomait is látni, és a fal tetejét gejzirit borítja. De tovább kellett botorkálnunk a ködben, mire a valódi 30-40 m magas falakra rátaláltunk, és végre el tudtuk készíteni a kívánt fotókat. Fotózni kissé nehézkes volt, mivel a múltkori ónos eső itt még nem olvadt el, és mihelyt ki akartunk lépni a fák közül, hogy ne lógjanak be az ágak a képbe, máris visszacsúsztunk. A sokadik visszacsúszás meg egy kiadós seggreesés után egy fába kapaszkodva sikerült pár képet csinálni.

Fehér-part: a védett természetes feltárást a Pannon-tenger üledékei alkotják, a kilátszó 30-40 m magas falak kb. 8 millió éve keletkeztek. A bennük található fosszíliák (főként kagylók) alapján követhető a tenger kiédesedésének folyamata, és az endemikus (helyben kialakult) fajok evolúciója is. A falakban látható rétegződések az időnkénti szárazra kerülés nyomai. A híres tihanyi kecskeköröm a mélyebb, omladékkal borított rétegekben található, felszínen már alig találni.

A Barátlakásoknál úgy gondoltuk, könnyebb lesz a dolgunk, hiszen oda kitaposott ösvény vezet. Nem is volt gond a Ciprián-forrásig, de utána minél feljebb mentünk, annál vastagabb jégpáncél borította az ösvényt, fenn a Barátlakásoknál pedig már kifejezetten figyelni kellett, mivel a legkisebb lejtőn is azonnal megindultunk lefelé. Így nem tudtunk benézni minden rejtett zugba, ennek ellenére nem bántuk meg, hogy idejöttünk, a hely zúzmarásan, ködösen is lenyűgöző, és még a hangulata is rejtelmesebb, középkoribb, mint nyáron.
(Tihany leírása a honlapon)

Hazafelé a Tapolcai-medence felé kerültünk, hátha ott kibukkan a nap, de mintha ledózerolták volna az összes tanúhegyet! Egyedül a sümegi Várhegy lábából látszott ki néhány méter, a teteje eltűnt valami visszataszító szürkésfehér masszában.