monstone-blog

Vasárnap reggel úgy döntöttünk, most van itt az ideje folytatni a tavasszal elkezdett Tihany-fotózást. Eléggé ki voltunk már éhezve egy rendes kirándulásra, így nem rettentett el a reggeli sűrű köd és a mínuszok, bíztunk a szerencsénkben és az időjárás előrejelzésben, nekivágtunk. Némileg ugyan elbizonytalanodtunk, amikor a 8-as úton elhúzva a Somló-hegy mellett, nem láttunk belőle semmit, de már nem lett volna értelme visszafordulni.

Tihanyban persze sűrű köd és zúzmara fogadott, és ez annyiban okozott gondot, hogy első célpontunkról, a Fehér-partról csak annyit tudtunk, hogy “kivillan” a fehér sziklafal a meredek hegyoldalon. Ilyen ködben persze nem villogott semmi, így leparkoltunk és gyalog folytattuk a keresést. Addig meregettük a szemünket, míg elég gyanúsnak találtunk egy foltot, és próba-szerencse alapon nekiindultunk a meredek, jeges hegyoldalnak. Először a feltárás legszélső pontját találtuk meg, ahol már a vulkanizmus nyomait is látni, és a fal tetejét gejzirit borítja. De tovább kellett botorkálnunk a ködben, mire a valódi 30-40 m magas falakra rátaláltunk, és végre el tudtuk készíteni a kívánt fotókat. Fotózni kissé nehézkes volt, mivel a múltkori ónos eső itt még nem olvadt el, és mihelyt ki akartunk lépni a fák közül, hogy ne lógjanak be az ágak a képbe, máris visszacsúsztunk. A sokadik visszacsúszás meg egy kiadós seggreesés után egy fába kapaszkodva sikerült pár képet csinálni.

Fehér-part: a védett természetes feltárást a Pannon-tenger üledékei alkotják, a kilátszó 30-40 m magas falak kb. 8 millió éve keletkeztek. A bennük található fosszíliák (főként kagylók) alapján követhető a tenger kiédesedésének folyamata, és az endemikus (helyben kialakult) fajok evolúciója is. A falakban látható rétegződések az időnkénti szárazra kerülés nyomai. A híres tihanyi kecskeköröm a mélyebb, omladékkal borított rétegekben található, felszínen már alig találni.

A Barátlakásoknál úgy gondoltuk, könnyebb lesz a dolgunk, hiszen oda kitaposott ösvény vezet. Nem is volt gond a Ciprián-forrásig, de utána minél feljebb mentünk, annál vastagabb jégpáncél borította az ösvényt, fenn a Barátlakásoknál pedig már kifejezetten figyelni kellett, mivel a legkisebb lejtőn is azonnal megindultunk lefelé. Így nem tudtunk benézni minden rejtett zugba, ennek ellenére nem bántuk meg, hogy idejöttünk, a hely zúzmarásan, ködösen is lenyűgöző, és még a hangulata is rejtelmesebb, középkoribb, mint nyáron.
(Tihany leírása a honlapon)

Hazafelé a Tapolcai-medence felé kerültünk, hátha ott kibukkan a nap, de mintha ledózerolták volna az összes tanúhegyet! Egyedül a sümegi Várhegy lábából látszott ki néhány méter, a teteje eltűnt valami visszataszító szürkésfehér masszában.